Timinek és Zsófinak
Talán ha nem történne annyi minden velem a mai világban, azt hiszem nem is írnék. Hallva a hangokat, látva a képeket, észrevéve mindent... Nap mint nap felfedezek olyasfajta dolgokat, amikről - talán - ezidáig fogalmam sem volt. Nyitott szemmel kell járni, mert akkor olyat is megtalálhatunk, amit eddig soha.
3. fejezet
~ Lucy ~
június 24., szerda
Szörnyen ébredtem. Egy az, hogy Vickkel alszom egy szobában, akivel nagy nehezen, de elaludtam, ugyanis be nem állt a szája takarodó után. Persze a kosaras fiúkról beszélt, akik a pályán voltak. (Hol máshol?) Végig kellett hallgatnom az ömlengést a vöröstől a szőkéig, a magastól az alacsonyig. Nem volt minderre kifogásom, hát meghallgattam egy doboz csokis keksz kíséretében, amit magammal hoztam.
Amilyen hosszú ideig beszélgettünk, korán keltem. Nem tudtam tovább aludni. Bezzeg a mellettem lévő ágyon barátnőm úgy aludt, mint a bunda. Egyik lába lelógott az ágyról, a bal karja a feje fölött pihent, horkolt és kilátszódott a hasa. Mennyire szeretem az ehhez hasonló pillanatokat. Magamban elfojtottam egy mosolyt, amiért így látom. Belebújtam a mamuszomba. Kint kissé hideg volt. Csípte az arcomat az idő, amikor kiléptem az ajtón. A karjaimat dörzsölve léptem le a lépcsőn. Kihalt volt a korai órákban a környék. Egy-két felügyelőt láttam a hátrébb fekvő faházak között, rajtuk kívül senki mást.
Kiültem a verandára. Nem zavartattam magam, amiért pizsamában ücsörgök, aminek az elejére fekete betűkkel az volt felvésve: Te. Én. Ágy. Most. Kicsit sem éreztem magam kellemetlenül. Mindegy.
A hajam végével játszva szívtam be a nyirkos levegőt, amikor arra lettem figyelmes, hogy valakik kocognak. A kosaras fiukat láttam köröket futni. A levegőt ki-be fújva halványan látszódott a leheletük. A vörös hajút szúrtam ki legelőször. Fehér szegélyű, fekete melegítőben futott. Haja - mondhatjuk - lobogott a szélben. Megállt a kavicsos úton. Térdeire támaszkodva fújta ki és szívta be a levegőt. A srácokat elengedve maga mellett felegyenesedett. Az eget nézte, miközben keresgélt valamit a nadrágja zsebében. Kihúzta a bélést. Gondosan gyűrte vissza, miután felnézett.
Karba tett kezekkel megindultam feléje. A felsőmet takargatva lépdeltem. Nem mondanám, hogy így látszatra vonzott, de jó lett volna legalább köszönni neki.
Amikor meghallott engem, felém fordult. Elmosolyodott.
- Szia.
- Jó reggelt - biccentettem. Gyöngyöző homlokán végighúzta a karját.
- Jól aludtál? - kérdezte, mintha csak régről ismernénk egymást.
Bólintottam. Még mindig görcsösen elfedtem a felsőm feliratát. Jó lett volna, ha nem tesz rá megjegyzést. Bár miért is volt nekem annyira nagy gondomra? Ezt aztán nem tudom.
- Jössz? - kérdezte, a faházsor végéig mutatva.
- Ühüm.
Nem futott tovább, csendben sétált mellettem. Beszélgetni kezdtünk.
- Honnan jöttél? - kérdeztem, megtörve kettőnk közt a csendet.
- Japán.
Bólintottam. Látva a kisugárzását, ahogy szülőhazája nevét kimondta, büszkeség töltötte el. Hogy japán lehet, az neki felér egy ajándékkal. Elmerültünk abban, hogy Colorado és Japán, kutya vagy macska, mesélt a kosárlabdáról, míg én az összes tapasztalatomat a megélt sportjaimmal kapcsolatban. Kezdtem mellette feloldódni. Nem feszengtem már, tulajdonképpen nem éreztem magam a közelében egy libának, inkább csak nem bíztam benne. Eleinte. Elvégre a szőke haverja kezdeményezett. Ő meg jött bocsánatot kérni. Szép kis találkozás, mondhatom.
- Délután nem lenne kedvetek kosarazni? - kérdezte, minden hátsó szándék nélkül.
Vickre és rám gondolt.
- Ahogy ráérünk, megnézünk titeket - adtam meg a félig diplomatikus választ. Csak nem gondolhatja, hogy majd velük fogunk lógni?!
- Rin! - kiáltott valaki mögülünk neki. Megfordulva a négy srácot láttam felénk közeledni. A szőke - aki már első nap beszólt nekem - már messziről integetett nekünk. Kedvesek és közvetlenek tűntek. És ha én magasnak írtam le magam, akkor ezek égimeszelők voltak. A vörös és a kis barna fél fejjel lehetett nálam magasabb, míg a másik három eggyel. Érdekes megfigyelés.
Gyorsan elköszöntem tőlük, mivel jobbnak véltem gyorsan lelépni, ha már a barátai megjelentek. A kavicsos úton lépdeltem, eltávolodva tőlük, amikor a vörös utánam kiáltott:
- Lucy!
Megfordultam, hallva tőle a nevemet. Rám mosolygott és intett nekem. Három barátja elől futott, azonban a szőke bevárta. Rá várt. Látva a búcsúzást tőlem, rosszallóan nézett a vörösre. Aztán a tekintete rám tévedt. Találkozott szemeink iránya félúton, azonban elkapta a fejét és elfutott. A vörös ment utána, miután visszaintettem neki. Ez is egy szép reggelnek tudható be.
Sóhajtva tértem vissza Vickhez, aki a kinti padon ücsörgött és várt engem.
- Szia, hol voltál? - kérdezte kíváncsian meresztgetve a szemeit. Csak legyintettem.
Bementem a faházba. Majd visszafordultam a kekszet majszoló barátnőmhöz.
- Te mit eszel?
Lenyeli a falatot.
- Amerikai csokis kekszet, miért?
Pislogva meredek rá. Ő a földre söpri az öléből a morzsát, majd egy újabb darabot emel ki a tartóból. Beleharap és jóízűen falatozva néz körbe a környéken, közben a lábait lóbálja. Leülök vele szemben.
- Vick.
- Hm? - fordul felém. - Kérsz?
- Köszi - emelek ki egyet én is és az ő társaságában elfogyasztom. Mosolygok, amiért ő van nekem.
Délután a felügyelő lánya, Maria után eredünk. A Közösségi Házban - ami a nagy faház a tábor elején - keressük. Így ebéd után a táborozók fele itt üti el az idejét - míg a másik része vagy a sportpályákon, vagy a szabadban, illetve a szobáikban.
Zoltán, a másik táborfelügyelőtől érdeklődtünk, aki annyi tájékoztatást adott, hogy lent van a tónál. Magamtól azt kérdeztem, milyen tónál? Ugyanis nem láttam arra utaló jelet, hogy itt víz csordogálna vagy folyna.
Ennek utána kellett, hogy járjak - vagy járjunk. Vick is szívesen tartott velem, bár amit kérdezni szerettem volna Mariatól, az nem volt egy eget rengető dolog.
Úgy tűnt nem kell sokáig keresni a lányt, mivel egy kis ösvényt követve megtaláltuk pár ember és csónak társaságában. A mappáját mellkasához szorítva a part szélén állt és az utasításokat osztogatta a vízben térdig bent álló embereinek. (Itt ne öltönyős fickókra gondoljatok, hanem segítőkre, mint az úszómedence szélén álló úszómesterre.) Egyikük, egy srác amint megpillantott kettőnket, felkiáltott:
- Csak nem a Colorado-i lányok?
Mindenki felénk fordult, aki csak ott tartózkodott. Maria meglepetten pislogott felénk. Rá néztem. Mellettem Vick köszönt a társaságnak, akiknek szívesen beállt segíteni, de csak a part széléről. Négyszemközt maradtam a lánnyal. Ő visszafordult a kis csapatához és kérte, folytassák a munkát.
- Miben segíthetek? - fordult felém, hajával majdnem arcon csapva. Nagy szemekkel nézett rám.
- Azt szeretném megtudakolni, hogy lovagolni, illetve fürdeni lesz alkalmunk? - tettem fel a kérdést, ami furdalta már az oldalamat. Nem volt időm átrágni magam a programlistán, amit furcsa, de sehol nem találtam vagy láttam volna. (Biztos otthon hagytam.)
Egy ideig elidőzött rajtam a tekintete. Már azt hittem lefagyott és egy újraindítást kellett rajta elvégezni. Szerencsére a keze megmozdult és fellapozta a mappájában összefűzött lapok egyikét. Fejjel lefelé is letudtam olvasni az első oldal tetején lévő, fekete, vastag betűkkel leírt szót: Programok. Ugyanis négy-öt oldalasnak tűnt, összesűrítve.
Percekkel később nézett fel rám.
- Ami azt illeti... - nézett bele a lapok egyikébe. - Az utóbbira, vagyis a fürdésre lesz alkalmunk. Nyár van. Meleg van. Ha nem termálban vagy tengeren töltjük, de egy folyónál is alkalmas fürdeni, nemde? Bár ez Colorado, ami azt jelenti, hogy itt még a hegyek közt megbújó tavakban is van lehetőség fürdeni. Szóval nincs akadálya annak, hogy ne vehessük elő a fürdőruhánkat.
Bólintottam.
- Ami viszont a lovaglást illeti... - újra beleles a papírkötegbe. - Nem, sajnálom, de nincs rá alkalmunk. Tudod, mivel jár a négylábúak tartása. És mi nem egy lovastábor vagyunk. Ha erről írunk, arról tájékoztatnak. És odafigyelek arra, hogy milyen tábor szervezésére is vállalkozom. - Tekintete az égre téved. - Tudod, nem szeretnélek megbántani, de nem lesz alkalmunk arra, hogy lovagolni menjünk. Arra ott vannak a lovastáborok. Ők elvállalják ezeket és a gyerekeket. Mi táborozni jöttünk, kölykökkel. Erre vállalkoztam, mivel nem adom be könnyen a derekamat semmire. Szóval... - Fejcsóválva rakja el a papírokat, majd megigazítja kezében a mappáját. Csalódottan néz rám. Én azonban megcsóválom a fejemet.
- Semmi baj - legyintettem. - Érdeklődni jöttem, nem letámadni, elnézést.
- Nem történt semmi - feleli.
Összehúzott szemekkel meredek Mariara. Jobban megnézve - személyiségileg - észrevettem, hogy nekem valami nem tetszik benne. Ezt így leírni nehéz elhinni, de vegyes érzelmek kavarodnak bennem vele kapcsolatban. Lehet, hogy csak soknak találom az e fajta kedvességet. Nem tudom.
Hívtam Vicket, aki így a végére kiharcolta magának az egyik evezőlapátot, amit vigyorogva adott vissza a fiúnak, akivel egész idő alatt veszekedett. Mindegyik evezőlapát egyforma, neki mégis azé a fiúé kellett. Hmm.
Megtudva a választ, amit kerestem, nyugodtan sétáltam a barátnőmmel, megnézve valamennyi sportpályát. Volt foci, kézi- és röplabda, baseball, gördeszka. Utoljára a kosárpályát találtuk meg, ahol a srácok játszottak. A reggeli ígéretemet szerettem volna betartani. Na, nem mintha ígéretet tettem volna a vörösnek. Egyszerűen szerettem volna kosarazást látni. Idehaza nem sűrűn volt benne részesem. Csak lovagoltam és baseballoztam, meg a téli sportágakat próbáltam ki. Nem tartottam labdát a kezeim közt.
- Sziasztok - köszönt oda elsőnek a szőke, aki maga előtt pattogtatta a labdát. Elmosolyodott, amikor meglátott minket.
- Sziasztok - köszöntük duettben. Felvonták fél szemöldöküket arra, mennyire egybecsengenek a hangszálaink.
- Jöttetek tudást csillogtatni? - tette fel a kérdést a fekete bőrű.
- Ismerkedni jöttünk - biccentett mellettem Vick. Most a kelleténél szolidabb volt.
Rin ezt hallva hátranyalta vörös tincseit, majd akár egy mártír, kezet nyújtott felénk.
- Rin vagyok - mondta nyájasan. A többiek felnevettek, én meg hitetlenül megcsóváltam a fejemet. Hogy lehet valaki ennyire... humoros?
Miután egyenként bemutatkozott a másik három srác - mivel Rin és a szőke, Cole nevét már korábban megismerhettük -, szó esett a származásról, a hobbikról, zenéről, suliról. Talán úgy mindenről beszéltünk, amire csak időnk jutott, ugyanis miután kifogytunk a szavakból (Vick nehézkesen fogta be a száját, bár észrevettem, hogy a fiuk közül Adam nem szólalt meg egy szót sem, a köszönésen és a nevén kívül) kosarazni invitáltak minket. Barátnőm persze vadul bólogatott, hogy ő benne van, én azonban hezitáltam.
- Mi a baj? - állt mellém Rin. Mellette kisebbségi-komplexus lépett fel nálam.
- Nem tudok kosarazni - válaszoltam, miközben lábujjhegyre álltam, hogy ne csak a szájáig érjek.
Chad kezéből kiesett a labda.
- Ezt gyorsan orvosolnunk kell! - ragadta meg a karom és a pálya közepére rángatott. A kezembe nyomták a labdát.
- Látod azt a palánkot? - kérdezte Rin, mintha egy óvódáshoz fordult volna.
- Igen - bólintottam -, láttam már hozzá hasonlót - ironizáltam.
Megkezdték a tanításomat. Jött a helyből dobás, majd a futás, ebből rádobás. Vagy belement, vagy nem. Egy ponton belül kellett maradnom, amit nem léphettem át a gyakorlás közben.
- Emeld fel a karod - állt a jobbomon Chad, balomon Vick, aki szeretett volna velünk együtt tanulni. Bár ő már ebben a labdajátékban már jártas volt, azért örültem neki, hogy segített ő is.
Bedobtam a kosárba. A labda a földre esett, majd Alan kezében lelt helyet.
- Ügyes vagy! - pacsizott le velem Vick, majd Chad is.
Rin, aki Cole-lal és Adammel hátrébb álltak, leváltottál őket.
- Oké, ennyi bemelegítés után nézzük, hogy eltudod-e venni tőlem a labdát - passzolta Rinnek Alan a labdát. Ó, szóval ez egy kihívás, gondoltam.
Megvontam a vállaimat.
Egyszerűnek bizonyult elvenni a vöröstől a labdát, azonban nem számítottam arra, hogy ő tud keményebben is játszani. A kis játékunkból kisebb meccs alakult ki, szóval jobbnak láttam ebből kimaradni. Vick örömmel játszott kosárlabdát, én már kevésbé. Adammel a pálya szélén ácsorogtunk. (Ő bíróként, én meg csak nézőként.) Volt visszajátszás, újrajátszás, kétszer indulás, egyikük kivitte a labdát, a másikuk dob be... Kosárlabda-nyelv alakult ki a játékmezőn, amit fejben értelmeztem. Érdekesnek bizonyult az az idő, amit eltöltöttünk.
- Így a végére dobj egyet - szólt hozzám Rin, mikor véget ért a meccs. Hármasuk, Rin, Chad és Vick nyertek, Alan és Cole kettese ellen.
A palánk elé álltam, magam előtt tartott labdával. Összpontosítottam a pontra. Felemeltem a karom és eldobtam a labdát. Akkor kellett Neki megzavarnia.
Egy raszta hajú fiút szólítottak le az útról Rinék.
- Cső, Mikó! - kurjantották neki a fiuk.
- Cső - köszönt neki mély hangján. Mellettem elhaladva ellenszenvesen nézett rám. Amit nem tudtam hova tenni.
Cole hangja térített vissza az elbambulásból.
- Bocs, kislány, ez most nem ment be - pörgette a mutatóujján a labdát. Csak legyintettem.
- Ő itt Miklós, vagyis Mikó, a szobatársam - mutatta be nekünk Rin az egyedet, közben a karját átdobta a raszta nyakán át. Haverok, de jó!
- Az akcentusodból ítélve magyar vagy - szűrte le az információt maga Vick. Mikó hitetlenül nézett rá.
- Nem mondod? - kérdezte gúnyos hangnemben. Amit persze barátnőm nem vett észre. Én azonban igen.
Míg ők elcsevegtek, addig én előhúztam a telefonomat a zsebemből, mivel üzenetem érkezett. Húgom hogylétem felől érdeklődött. Visszaírtam neki a sablonszöveget, miszerint minden rendben, van még kajánk, tiszta ruhánk... Elküldve gyorsan vissza is írt (mai 21. századi kölykök és a maguk telefonjaik).
Apa estefelé hív - írta.
Majd negyed kilenckor hívom - válaszoltam.
Mosolyogva üzengettem, amit egyikük észrevett, szóval éreztem, hogy figyelnek. Felnézve Cole kék szempárjával találkozott a tekintetem. Gyorsan elkapta a fejét (már másodszorra) és valamin összenevetett a többiekkel. Fiúk.
Vick jelent meg mellettem.
- Beszélsz vele te is? - kérdeztem tőle, mikor láttam, kinek és mit írok.
- Ühüm - bólintott. Szeretett apuval beszélni, amikor csak nálunk volt, nevetett a viccein és szívesen játszotta a „fiát”. Hiába, javíthatatlanok.
Eltéve a telefont, elköszöntünk a fiuktól, akiknek megígértük, hogy vacsoránál találkozunk. Persze mikor leültünk az asztalukhoz rögtön kezdetét vette a cikizés, hogy milyen „lányosan” dobok. Kikértem magamnak, amiért így beszélnek a jelenlétemben és amiért így beszélnek a nőkről. Vick belebokszolt Rin karjába, amit a vörös testvérei gesztusnak titulált. (Valójában én szántam neki.)
Velem szemben Mikó ült, aki evés közben valamit nagyon nézett a telefonján, mivel kihelyezte maga elé és nem figyelt a körülötte lévőkre. Jobbnak véltem nem kérdőre vonni a viselkedése miatt, hisz szabad ember (és raszta), azt csinál, amit akar. A facebookról a youtube-ra lépett és valami gördeszkás videót nézett. Szívesen érdeklődtem volna a hobbija felől, de a korábbi viselkedése végett nem szerettem volna összetűzésbe keveredni vele.
Táplálkozás után (direkt így fejeztem ki magam) elköszöntünk a fiuktól, akik mentek vissza kosarazni. Mikó nem tartott velük, két másik magyarral (egy fiúval és egy lánnyal) távozott. Érdekelt volna, melyik pályára mennek...
Mi Vickkel kiültünk a padunkra és kezdetét vette az UNO-party. Nem mondanám, hogy unatkoztunk, inkább csak szerettünk volna kettesben tölteni az időnket. Lesz még alkalmunk bőven ismerkedni a napokban.
- Nyertem - dobta le az utolsó lapját. Az én kezemben még öt lap árválkodott. Ledobtam őket a kupac tetejére és a telefonomra néztem (közben Vick összerakta a paklit).
Felhívtam apát. Háromszor kicsöngött, miután végre felvette. Hallottam a háttérzajból a lovak prüszkölését, szóval biztos lehettem benne, az istállóban van. Kérdezősködött, ahogy korábban üzenetben a húgom, csak ő tovább regélt dolgokról, ami a mai nap folyamán történtek vele és körülötte.
- Lucy - váltott komolyra a hangja.
- Igen, apa? - kérdeztem, jobban a fülemre szorítva a telefont.
- Azt hiszem, az egyik kanca vemhes - mondta, közben valami recsegő hang hallatódott.
Azt hittem rosszul hallok.
- Vemhes? Melyikük?
Válaszolt.
Miután e fontos témát kitárgyaltuk, Vicknek adtam a telefont.
- Szia, apa! - köszöntötte. Az évek során olyannyira beleivódott a családunkba, hogy már ő is apázza.
A nap végét azzal zárnám, hogy otthoni emlékekkel emésztettem magam. Ha egyikük vemhes, akkor bárcsak ott lehetnék. Elvégre tizenegy hónapig fejlődik a magzat a kancákban. Bárcsak ott lehetnék, gondoltam. Mert a kicsi születésénél én is ott szeretnék lenni. (Nagyon ritka alkalmak egyike, amikor az udvarunkban egy ló csikót ellik.)
A hátralevő időben a padon olvastam, közben kikapcsoltam az agyam, hogy az olvasmányra tudjak figyelni. Vick szólt, hogy elmegy a fiukkal kosarazni. Nem tartottam vissza a lehetőségtől. Kettőnk közül ő mindig korlátlanabb volt. Míg én nem.
Aznap este nem aludtam semmit.
Amilyen hosszú ideig beszélgettünk, korán keltem. Nem tudtam tovább aludni. Bezzeg a mellettem lévő ágyon barátnőm úgy aludt, mint a bunda. Egyik lába lelógott az ágyról, a bal karja a feje fölött pihent, horkolt és kilátszódott a hasa. Mennyire szeretem az ehhez hasonló pillanatokat. Magamban elfojtottam egy mosolyt, amiért így látom. Belebújtam a mamuszomba. Kint kissé hideg volt. Csípte az arcomat az idő, amikor kiléptem az ajtón. A karjaimat dörzsölve léptem le a lépcsőn. Kihalt volt a korai órákban a környék. Egy-két felügyelőt láttam a hátrébb fekvő faházak között, rajtuk kívül senki mást.
Kiültem a verandára. Nem zavartattam magam, amiért pizsamában ücsörgök, aminek az elejére fekete betűkkel az volt felvésve: Te. Én. Ágy. Most. Kicsit sem éreztem magam kellemetlenül. Mindegy.
A hajam végével játszva szívtam be a nyirkos levegőt, amikor arra lettem figyelmes, hogy valakik kocognak. A kosaras fiukat láttam köröket futni. A levegőt ki-be fújva halványan látszódott a leheletük. A vörös hajút szúrtam ki legelőször. Fehér szegélyű, fekete melegítőben futott. Haja - mondhatjuk - lobogott a szélben. Megállt a kavicsos úton. Térdeire támaszkodva fújta ki és szívta be a levegőt. A srácokat elengedve maga mellett felegyenesedett. Az eget nézte, miközben keresgélt valamit a nadrágja zsebében. Kihúzta a bélést. Gondosan gyűrte vissza, miután felnézett.
Karba tett kezekkel megindultam feléje. A felsőmet takargatva lépdeltem. Nem mondanám, hogy így látszatra vonzott, de jó lett volna legalább köszönni neki.
Amikor meghallott engem, felém fordult. Elmosolyodott.
- Szia.
- Jó reggelt - biccentettem. Gyöngyöző homlokán végighúzta a karját.
- Jól aludtál? - kérdezte, mintha csak régről ismernénk egymást.
Bólintottam. Még mindig görcsösen elfedtem a felsőm feliratát. Jó lett volna, ha nem tesz rá megjegyzést. Bár miért is volt nekem annyira nagy gondomra? Ezt aztán nem tudom.
- Jössz? - kérdezte, a faházsor végéig mutatva.
- Ühüm.
Nem futott tovább, csendben sétált mellettem. Beszélgetni kezdtünk.
- Honnan jöttél? - kérdeztem, megtörve kettőnk közt a csendet.
- Japán.
Bólintottam. Látva a kisugárzását, ahogy szülőhazája nevét kimondta, büszkeség töltötte el. Hogy japán lehet, az neki felér egy ajándékkal. Elmerültünk abban, hogy Colorado és Japán, kutya vagy macska, mesélt a kosárlabdáról, míg én az összes tapasztalatomat a megélt sportjaimmal kapcsolatban. Kezdtem mellette feloldódni. Nem feszengtem már, tulajdonképpen nem éreztem magam a közelében egy libának, inkább csak nem bíztam benne. Eleinte. Elvégre a szőke haverja kezdeményezett. Ő meg jött bocsánatot kérni. Szép kis találkozás, mondhatom.
- Délután nem lenne kedvetek kosarazni? - kérdezte, minden hátsó szándék nélkül.
Vickre és rám gondolt.
- Ahogy ráérünk, megnézünk titeket - adtam meg a félig diplomatikus választ. Csak nem gondolhatja, hogy majd velük fogunk lógni?!
- Rin! - kiáltott valaki mögülünk neki. Megfordulva a négy srácot láttam felénk közeledni. A szőke - aki már első nap beszólt nekem - már messziről integetett nekünk. Kedvesek és közvetlenek tűntek. És ha én magasnak írtam le magam, akkor ezek égimeszelők voltak. A vörös és a kis barna fél fejjel lehetett nálam magasabb, míg a másik három eggyel. Érdekes megfigyelés.
Gyorsan elköszöntem tőlük, mivel jobbnak véltem gyorsan lelépni, ha már a barátai megjelentek. A kavicsos úton lépdeltem, eltávolodva tőlük, amikor a vörös utánam kiáltott:
- Lucy!
Megfordultam, hallva tőle a nevemet. Rám mosolygott és intett nekem. Három barátja elől futott, azonban a szőke bevárta. Rá várt. Látva a búcsúzást tőlem, rosszallóan nézett a vörösre. Aztán a tekintete rám tévedt. Találkozott szemeink iránya félúton, azonban elkapta a fejét és elfutott. A vörös ment utána, miután visszaintettem neki. Ez is egy szép reggelnek tudható be.
Sóhajtva tértem vissza Vickhez, aki a kinti padon ücsörgött és várt engem.
- Szia, hol voltál? - kérdezte kíváncsian meresztgetve a szemeit. Csak legyintettem.
Bementem a faházba. Majd visszafordultam a kekszet majszoló barátnőmhöz.
- Te mit eszel?
Lenyeli a falatot.
- Amerikai csokis kekszet, miért?
Pislogva meredek rá. Ő a földre söpri az öléből a morzsát, majd egy újabb darabot emel ki a tartóból. Beleharap és jóízűen falatozva néz körbe a környéken, közben a lábait lóbálja. Leülök vele szemben.
- Vick.
- Hm? - fordul felém. - Kérsz?
- Köszi - emelek ki egyet én is és az ő társaságában elfogyasztom. Mosolygok, amiért ő van nekem.
Délután a felügyelő lánya, Maria után eredünk. A Közösségi Házban - ami a nagy faház a tábor elején - keressük. Így ebéd után a táborozók fele itt üti el az idejét - míg a másik része vagy a sportpályákon, vagy a szabadban, illetve a szobáikban.
Zoltán, a másik táborfelügyelőtől érdeklődtünk, aki annyi tájékoztatást adott, hogy lent van a tónál. Magamtól azt kérdeztem, milyen tónál? Ugyanis nem láttam arra utaló jelet, hogy itt víz csordogálna vagy folyna.
Ennek utána kellett, hogy járjak - vagy járjunk. Vick is szívesen tartott velem, bár amit kérdezni szerettem volna Mariatól, az nem volt egy eget rengető dolog.
Úgy tűnt nem kell sokáig keresni a lányt, mivel egy kis ösvényt követve megtaláltuk pár ember és csónak társaságában. A mappáját mellkasához szorítva a part szélén állt és az utasításokat osztogatta a vízben térdig bent álló embereinek. (Itt ne öltönyős fickókra gondoljatok, hanem segítőkre, mint az úszómedence szélén álló úszómesterre.) Egyikük, egy srác amint megpillantott kettőnket, felkiáltott:
- Csak nem a Colorado-i lányok?
Mindenki felénk fordult, aki csak ott tartózkodott. Maria meglepetten pislogott felénk. Rá néztem. Mellettem Vick köszönt a társaságnak, akiknek szívesen beállt segíteni, de csak a part széléről. Négyszemközt maradtam a lánnyal. Ő visszafordult a kis csapatához és kérte, folytassák a munkát.
- Miben segíthetek? - fordult felém, hajával majdnem arcon csapva. Nagy szemekkel nézett rám.
- Azt szeretném megtudakolni, hogy lovagolni, illetve fürdeni lesz alkalmunk? - tettem fel a kérdést, ami furdalta már az oldalamat. Nem volt időm átrágni magam a programlistán, amit furcsa, de sehol nem találtam vagy láttam volna. (Biztos otthon hagytam.)
Egy ideig elidőzött rajtam a tekintete. Már azt hittem lefagyott és egy újraindítást kellett rajta elvégezni. Szerencsére a keze megmozdult és fellapozta a mappájában összefűzött lapok egyikét. Fejjel lefelé is letudtam olvasni az első oldal tetején lévő, fekete, vastag betűkkel leírt szót: Programok. Ugyanis négy-öt oldalasnak tűnt, összesűrítve.
Percekkel később nézett fel rám.
- Ami azt illeti... - nézett bele a lapok egyikébe. - Az utóbbira, vagyis a fürdésre lesz alkalmunk. Nyár van. Meleg van. Ha nem termálban vagy tengeren töltjük, de egy folyónál is alkalmas fürdeni, nemde? Bár ez Colorado, ami azt jelenti, hogy itt még a hegyek közt megbújó tavakban is van lehetőség fürdeni. Szóval nincs akadálya annak, hogy ne vehessük elő a fürdőruhánkat.
Bólintottam.
- Ami viszont a lovaglást illeti... - újra beleles a papírkötegbe. - Nem, sajnálom, de nincs rá alkalmunk. Tudod, mivel jár a négylábúak tartása. És mi nem egy lovastábor vagyunk. Ha erről írunk, arról tájékoztatnak. És odafigyelek arra, hogy milyen tábor szervezésére is vállalkozom. - Tekintete az égre téved. - Tudod, nem szeretnélek megbántani, de nem lesz alkalmunk arra, hogy lovagolni menjünk. Arra ott vannak a lovastáborok. Ők elvállalják ezeket és a gyerekeket. Mi táborozni jöttünk, kölykökkel. Erre vállalkoztam, mivel nem adom be könnyen a derekamat semmire. Szóval... - Fejcsóválva rakja el a papírokat, majd megigazítja kezében a mappáját. Csalódottan néz rám. Én azonban megcsóválom a fejemet.
- Semmi baj - legyintettem. - Érdeklődni jöttem, nem letámadni, elnézést.
- Nem történt semmi - feleli.
Összehúzott szemekkel meredek Mariara. Jobban megnézve - személyiségileg - észrevettem, hogy nekem valami nem tetszik benne. Ezt így leírni nehéz elhinni, de vegyes érzelmek kavarodnak bennem vele kapcsolatban. Lehet, hogy csak soknak találom az e fajta kedvességet. Nem tudom.
Hívtam Vicket, aki így a végére kiharcolta magának az egyik evezőlapátot, amit vigyorogva adott vissza a fiúnak, akivel egész idő alatt veszekedett. Mindegyik evezőlapát egyforma, neki mégis azé a fiúé kellett. Hmm.
Megtudva a választ, amit kerestem, nyugodtan sétáltam a barátnőmmel, megnézve valamennyi sportpályát. Volt foci, kézi- és röplabda, baseball, gördeszka. Utoljára a kosárpályát találtuk meg, ahol a srácok játszottak. A reggeli ígéretemet szerettem volna betartani. Na, nem mintha ígéretet tettem volna a vörösnek. Egyszerűen szerettem volna kosarazást látni. Idehaza nem sűrűn volt benne részesem. Csak lovagoltam és baseballoztam, meg a téli sportágakat próbáltam ki. Nem tartottam labdát a kezeim közt.
- Sziasztok - köszönt oda elsőnek a szőke, aki maga előtt pattogtatta a labdát. Elmosolyodott, amikor meglátott minket.
- Sziasztok - köszöntük duettben. Felvonták fél szemöldöküket arra, mennyire egybecsengenek a hangszálaink.
- Jöttetek tudást csillogtatni? - tette fel a kérdést a fekete bőrű.
- Ismerkedni jöttünk - biccentett mellettem Vick. Most a kelleténél szolidabb volt.
Rin ezt hallva hátranyalta vörös tincseit, majd akár egy mártír, kezet nyújtott felénk.
- Rin vagyok - mondta nyájasan. A többiek felnevettek, én meg hitetlenül megcsóváltam a fejemet. Hogy lehet valaki ennyire... humoros?
Miután egyenként bemutatkozott a másik három srác - mivel Rin és a szőke, Cole nevét már korábban megismerhettük -, szó esett a származásról, a hobbikról, zenéről, suliról. Talán úgy mindenről beszéltünk, amire csak időnk jutott, ugyanis miután kifogytunk a szavakból (Vick nehézkesen fogta be a száját, bár észrevettem, hogy a fiuk közül Adam nem szólalt meg egy szót sem, a köszönésen és a nevén kívül) kosarazni invitáltak minket. Barátnőm persze vadul bólogatott, hogy ő benne van, én azonban hezitáltam.
- Mi a baj? - állt mellém Rin. Mellette kisebbségi-komplexus lépett fel nálam.
- Nem tudok kosarazni - válaszoltam, miközben lábujjhegyre álltam, hogy ne csak a szájáig érjek.
Chad kezéből kiesett a labda.
- Ezt gyorsan orvosolnunk kell! - ragadta meg a karom és a pálya közepére rángatott. A kezembe nyomták a labdát.
- Látod azt a palánkot? - kérdezte Rin, mintha egy óvódáshoz fordult volna.
- Igen - bólintottam -, láttam már hozzá hasonlót - ironizáltam.
Megkezdték a tanításomat. Jött a helyből dobás, majd a futás, ebből rádobás. Vagy belement, vagy nem. Egy ponton belül kellett maradnom, amit nem léphettem át a gyakorlás közben.
- Emeld fel a karod - állt a jobbomon Chad, balomon Vick, aki szeretett volna velünk együtt tanulni. Bár ő már ebben a labdajátékban már jártas volt, azért örültem neki, hogy segített ő is.
Bedobtam a kosárba. A labda a földre esett, majd Alan kezében lelt helyet.
- Ügyes vagy! - pacsizott le velem Vick, majd Chad is.
Rin, aki Cole-lal és Adammel hátrébb álltak, leváltottál őket.
- Oké, ennyi bemelegítés után nézzük, hogy eltudod-e venni tőlem a labdát - passzolta Rinnek Alan a labdát. Ó, szóval ez egy kihívás, gondoltam.
Megvontam a vállaimat.
Egyszerűnek bizonyult elvenni a vöröstől a labdát, azonban nem számítottam arra, hogy ő tud keményebben is játszani. A kis játékunkból kisebb meccs alakult ki, szóval jobbnak láttam ebből kimaradni. Vick örömmel játszott kosárlabdát, én már kevésbé. Adammel a pálya szélén ácsorogtunk. (Ő bíróként, én meg csak nézőként.) Volt visszajátszás, újrajátszás, kétszer indulás, egyikük kivitte a labdát, a másikuk dob be... Kosárlabda-nyelv alakult ki a játékmezőn, amit fejben értelmeztem. Érdekesnek bizonyult az az idő, amit eltöltöttünk.
- Így a végére dobj egyet - szólt hozzám Rin, mikor véget ért a meccs. Hármasuk, Rin, Chad és Vick nyertek, Alan és Cole kettese ellen.
A palánk elé álltam, magam előtt tartott labdával. Összpontosítottam a pontra. Felemeltem a karom és eldobtam a labdát. Akkor kellett Neki megzavarnia.
Egy raszta hajú fiút szólítottak le az útról Rinék.
- Cső, Mikó! - kurjantották neki a fiuk.
- Cső - köszönt neki mély hangján. Mellettem elhaladva ellenszenvesen nézett rám. Amit nem tudtam hova tenni.
Cole hangja térített vissza az elbambulásból.
- Bocs, kislány, ez most nem ment be - pörgette a mutatóujján a labdát. Csak legyintettem.
- Ő itt Miklós, vagyis Mikó, a szobatársam - mutatta be nekünk Rin az egyedet, közben a karját átdobta a raszta nyakán át. Haverok, de jó!
- Az akcentusodból ítélve magyar vagy - szűrte le az információt maga Vick. Mikó hitetlenül nézett rá.
- Nem mondod? - kérdezte gúnyos hangnemben. Amit persze barátnőm nem vett észre. Én azonban igen.
Míg ők elcsevegtek, addig én előhúztam a telefonomat a zsebemből, mivel üzenetem érkezett. Húgom hogylétem felől érdeklődött. Visszaírtam neki a sablonszöveget, miszerint minden rendben, van még kajánk, tiszta ruhánk... Elküldve gyorsan vissza is írt (mai 21. századi kölykök és a maguk telefonjaik).
Apa estefelé hív - írta.
Majd negyed kilenckor hívom - válaszoltam.
Mosolyogva üzengettem, amit egyikük észrevett, szóval éreztem, hogy figyelnek. Felnézve Cole kék szempárjával találkozott a tekintetem. Gyorsan elkapta a fejét (már másodszorra) és valamin összenevetett a többiekkel. Fiúk.
Vick jelent meg mellettem.
- Beszélsz vele te is? - kérdeztem tőle, mikor láttam, kinek és mit írok.
- Ühüm - bólintott. Szeretett apuval beszélni, amikor csak nálunk volt, nevetett a viccein és szívesen játszotta a „fiát”. Hiába, javíthatatlanok.
Eltéve a telefont, elköszöntünk a fiuktól, akiknek megígértük, hogy vacsoránál találkozunk. Persze mikor leültünk az asztalukhoz rögtön kezdetét vette a cikizés, hogy milyen „lányosan” dobok. Kikértem magamnak, amiért így beszélnek a jelenlétemben és amiért így beszélnek a nőkről. Vick belebokszolt Rin karjába, amit a vörös testvérei gesztusnak titulált. (Valójában én szántam neki.)
Velem szemben Mikó ült, aki evés közben valamit nagyon nézett a telefonján, mivel kihelyezte maga elé és nem figyelt a körülötte lévőkre. Jobbnak véltem nem kérdőre vonni a viselkedése miatt, hisz szabad ember (és raszta), azt csinál, amit akar. A facebookról a youtube-ra lépett és valami gördeszkás videót nézett. Szívesen érdeklődtem volna a hobbija felől, de a korábbi viselkedése végett nem szerettem volna összetűzésbe keveredni vele.
Táplálkozás után (direkt így fejeztem ki magam) elköszöntünk a fiuktól, akik mentek vissza kosarazni. Mikó nem tartott velük, két másik magyarral (egy fiúval és egy lánnyal) távozott. Érdekelt volna, melyik pályára mennek...
Mi Vickkel kiültünk a padunkra és kezdetét vette az UNO-party. Nem mondanám, hogy unatkoztunk, inkább csak szerettünk volna kettesben tölteni az időnket. Lesz még alkalmunk bőven ismerkedni a napokban.
- Nyertem - dobta le az utolsó lapját. Az én kezemben még öt lap árválkodott. Ledobtam őket a kupac tetejére és a telefonomra néztem (közben Vick összerakta a paklit).
Felhívtam apát. Háromszor kicsöngött, miután végre felvette. Hallottam a háttérzajból a lovak prüszkölését, szóval biztos lehettem benne, az istállóban van. Kérdezősködött, ahogy korábban üzenetben a húgom, csak ő tovább regélt dolgokról, ami a mai nap folyamán történtek vele és körülötte.
- Lucy - váltott komolyra a hangja.
- Igen, apa? - kérdeztem, jobban a fülemre szorítva a telefont.
- Azt hiszem, az egyik kanca vemhes - mondta, közben valami recsegő hang hallatódott.
Azt hittem rosszul hallok.
- Vemhes? Melyikük?
Válaszolt.
Miután e fontos témát kitárgyaltuk, Vicknek adtam a telefont.
- Szia, apa! - köszöntötte. Az évek során olyannyira beleivódott a családunkba, hogy már ő is apázza.
A nap végét azzal zárnám, hogy otthoni emlékekkel emésztettem magam. Ha egyikük vemhes, akkor bárcsak ott lehetnék. Elvégre tizenegy hónapig fejlődik a magzat a kancákban. Bárcsak ott lehetnék, gondoltam. Mert a kicsi születésénél én is ott szeretnék lenni. (Nagyon ritka alkalmak egyike, amikor az udvarunkban egy ló csikót ellik.)
A hátralevő időben a padon olvastam, közben kikapcsoltam az agyam, hogy az olvasmányra tudjak figyelni. Vick szólt, hogy elmegy a fiukkal kosarazni. Nem tartottam vissza a lehetőségtől. Kettőnk közül ő mindig korlátlanabb volt. Míg én nem.
Aznap este nem aludtam semmit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése