Irány Colorado! - Szereplőbemutatás, bevezetés 2

Én Knob Miklós vagyok, de mivel szerintem nem illik hozzám ez a név, így csak Mikónak szólít mindenki. Az életévemet tekintve 19 éves vagyok, bár sokan mondják, hogy egy 5 éves gyerek érettebben viselkedik, mint én. Magyarországon élek, amit rendkívül szeretek. Hiszen itt mindig folyik az élet. Főleg Budapesten, ahol én lakok a barátaimmal egy nem mindennapi albérletben. Eszméletlen milyen nagy és otthonos, amit a barátaim hoztak össze. A falakat graffitivel díszítették, amik sokat dobtak a hangulatán. A családom Debrecenben él.  A múltamra egyáltalán nem vagyok büszke. Sok bajt és fájdalmat okoztam a barátaimnak és a családomnak. Sokáig drogoztam, amit azért kezdtem el, mert sokan bántottak a stílusom és az ízlésem miatt. 17 évesen lettem raszta. Majd utána jött a fültágító és az orr piercing, amiket a hétköznapi emberek nem igazán kedvelnek.  Mindezek ellenére nem bántam meg. Mindent azért csináltam, hogy amikor tükörbe nézek elégedett legyek önmagammal. Sajnos a cigiről még mindig nem tudtam lemondani, de már rajta vagyok az ügyön. A szüleim és a bátyám elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Ha őszinte szeretnék lenni, akkor azt mondanám, hogy aki most vagyok, azt csakis a bátyámnak köszönhetem. Ő volt az, aki elvitt engem minden egyes drog elvonó tanfolyamra. Ő volt az, aki megvédett az osztálytársaimmal szemben. Ő volt az, aki akkor is mellettem állt, amikor senki más. Ő volt az, aki megmentett az öngyilkosságtól. Ő a bátyám, akit tisztelek, becsülök és szeretek. Az öngyilkosságra visszatérve. Rossz és gyáva ötlet volt. Az igazság az, hogy átvertem a családom egy kamu betegséggel, hogy gyógyszerekhez juthassak. Emiatt még mindig szégyellem magam. 14 éves korom óta deszkázok, csupán hobbi szinten. Matematikában verhetetlen vagyok. Mindig kitűnőek a feladataim és mindig én vagyok a legjobb az osztályban. Senki sem nézné ki belőlem. Mindenki csak egy raszta, piercinges, rocker csávót lát bennem, akinek semmi köze az élethez és a tudáshoz. Esetlennek hisznek. Olyannak, aki nem tud megállni a saját lábán. Ezért megyek el egy táborba nyáron. Messze, egy teljesen más állam, más nyelv, más életvitel. Ez a hely Colorado. Ezzel az egésszel be akarom

bizonyítani, hogy megállok a saját lábamon. Van egy barátnőm is, akit Ani-nak (=Anita) hívnak. Sokan nem értik miért van velem. Az apja ki nem állhat. Azt hiszi, hogy én tettem olyanná a lányát, amilyen. Pedig nem. Amikor beköltözött hozzánk már ilyen stílusa és viselkedése volt. Én csak egyszerűen mellé álltam és segítettem neki beilleszkedni a budapesti nagyvilágba. Aztán egy kicsit összébb melegedtünk és ebből lett a mi szerelmünk. Ami remélem örökké fog tartani. A kedvenc bandám a Nirvana. Nagyon sokat hallgatta őket a bátyám még amikor alsós voltam és valahogy rám ragadt. Még régen, amikor ő 17 én pedig 13 évesek voltunk együtt ugráltunk az agyán Nirvanát hallgatva. Imádtam azokat a napokat, amikor esett az eső, hisz akkor vígan csinálhattuk ezt. Mindaddig, amíg anya fel nem szólt, hogy a plafon szeretné, ha a helyén maradna. Édesapám szakmáját tekintve ügyvéd, ezért nem volt sok ideje ránk még amikor otthon laktam, bár ez szerintem azóta sem változna meg. Viszont amikor otthon volt és nem volt munkája akkor sokat törődött velünk és láttam a szemében azt, hogy neki ez nagyon sok energiát ad. Anyukám cukrászként dolgozik, amit nagyon szeret. Én is élveztem, amikor tucatjával hordta haza a finomabbnál finomabb süteményeket. Na jó, ennyi szerintem elég volt a múltamról. Jöjjön a jelen, ami eléggé aktívan kezdődik. Hisz profin elaludtam és a telefonom csengésére ébredtem.

- Halló!? – veszem fel és szólok bele kómás hanggal.

- Szia, Mikó. Itt Zoli. Hallottam anyáéktól, hogy ma mész Coloradoba. Gondolom, kell egy fuvar a repülőtérre. Úgyis itt vagyok Budapesten, szívesen kiviszlek. – mély csend. – Elaludtál, mi?

- Hát, igen. De mentségemre legyen szólva, hogy nem szólt az ébresztőm. Viszont az a fuvar tényleg jól jönne. 10 perc múlva ide tudsz jönni a ház elé?

- Igen, ha nem lesz dugó.

- Oké, oké. Akkor lent várlak.

Gyorsan bepakoltam még a kint hagyott holmiaimat és elindultam, ki a szobámból egyenesen a nappali. Gondoltam elbúcsúzom még a többiektől.

- Sziasztok, skacok. Én léptem Coloradoba. Majd jövök. Addig nem szétcseszni a szobám. – ez után a megható beszédem után mindenki odajött egy nagy, közös ölelésre.

- Szia. Vigyázz magadra. Hiányozni fogsz. – jött oda külön Ani, szomorú szemekkel.

- Ani, ne csináld ezt. Tudod, hogy milyen nehezen hagylak itt, de apud miatt nem jöhetsz.

- Tudom, tudom…  - hajtogatta ezt, mindaddig, amíg én magamhoz nem húztam megölelni.

- Hiányozni fogsz. – motyogtam.

- Te is nekem.

Még egy búcsúcsók után fogtam magam és lementem Zolihoz. Az út túl rövid volt, így nem tudtunk sokat beszélni. De jó volt ez a kis idő is, hisz akármit is teszek a bátyám mindig hiányozni fog. A repülőtéren még volt fél órám felszállás előtt. Az alatt vettünk egy kávét és még többet beszélgettünk. Majd egy nehéz búcsú után felszálltam a gépre és reméltem, hogy sikerül elérni azt a célt, amit kitűztem magam elé. „Be kell bizonyítanom, hogy nem vagyok egy esetlen kisfiú.”

Irány Colorado! - Szereplőbemutatás, bevezetés 1

A nevem Takemura Rintaro. Nem, nem Shintaro. Társaim általános negyedikjében kezdtek Rin-nek szólítani. Eleinte nagyon zavart, hogy lányos becenevet kaptam, de mára már teljesen megszoktam, és Rin-ként mutatkozom be.

A kép egy rólam készült illusztráció, az egyik rajzolni szerető osztálytársnőm készítette. Szerintem nagyon is hasonlítok egy anime szereplőjére, de ő azt mondja ez csak és kizárólag én vagyok.

Mint balra látható, hajam vöröses, szemeim zöldek.

Csecsemőkoromban Amerikába költöztünk (pontosabban Los Angelesbe) apa munkája miatt. 1 éves voltam, amikor megszületett a húgom: Ai. Jó testvérek vagyunk… általában. Van, amikor napokig jól megvagyunk, de előfordult már, hogy hetekig vitatkoztunk, és a végére még csak azt sem tudtuk, hogy min kezdtünk vitázni. Mindketten anyanyelvi szinten beszéljük az angolt. És bár Amerikában nőttünk fel tökéletesen értünk és beszélünk japánul is. Az iskolában gyakran beszélgettünk eredeti anyanyelvünkön, ha nem akartuk, hogy mások is tudják miről van szól. Végül én 10, Ai pedig 9 évesek voltunk, amikor visszatértünk japánba.

Idén tavasszal töltöttem a 17. életévem.

Akit esetleg érdekelne, azzal megosztom, hogy 177 cm (magasság), és 60 kg (testsúly) a publikus testi adataim.

Tagja vagyok a suli úszócsapatának, emellett szabadidőmben kosarazni járok a haverokkal, vagy egyedül. 10 éves korom óta akusztikus gitáron játszok. Esősebb napokon, amikor nincs úszóedzés, és a rossz idő miatt nem mehetek ki kosarazni, szívesen pengetem.

Természetesen vettem már részt versenyeken is!

Általánosban csak váltót úsztam, de ennek ellenére mindkét éven első lett a csapatunk. Alsó-középiskolában kezdtem átállni az egyéni számokra, de azért a váltóból sem szálltam ki. Első helyezettet értem el gyors úszásban. Második lettem pillangóban, de azt csak akkor kezdtem pár hónapja tanulni, szóval teljesen meg voltam elégedve magammal.

Minden hétvégén Street Ball meccset játszunk az éppen kihívó csapattal a pályáért, ezeket a meccseket 75%-ban meg is szoktuk nyerni. Amikor mégsem, akkor megyünk hozzánk játszani a haverokkal.

Zenei versenyen egyszer vettem részt, amikor a tanárom úgy gondolta, hogy elég jó vagyok és benevezett egyre. Azóta sem voltam többön, és nem azért, mert akkor azon nem értem el helyezést, hanem azért, mert nem élveztem, és azt a verseny után le is szögeztük, hogy többet nem megyek versenyre. Jinsei-sensei is egyet értett, elmondása szerint nem érezte azt a dalom alatt, amit általában órákon.

Ezek mellett tanulni is van időm. Pár tárgyból mindig jelest szerzek (tesi, angol,rajz, föci,nyelvtan), a többiből erős jó az átlagom.

Hogy állok a lányokkal? Még sehogy. MÉG!

És, hogy mit terveztem a nyárra?

Coloradóba megyek táborozni. Most jön az a rész, hogy öreg vagyok már a táborozáshoz, de ez nem kis pisis program, kifejezetten a 16-19 éves korosztálynak találták ki. Tábortű, mindenféle sportolási lehetőség. Hónapokig fűzögettem Ai-t, hogy jöjjön velem, jó buli lesz, de ő már „elígérkezett”! Ha pasi van a dologba, akkor a srác addig élt. De, persze én hagyom, hogy a húgom a saját útját járhassa.

Lényeg a lényeg, engem elengedtek, szóval július 22.-én irány Colorado!

Készülődés

-       Akkor jövő hétre is a tiétek a pálya, aztán el ne veszítsétek a további meccseket, mert akkor nem lesz hol játszanotok! – Láttam el jó tanácsaimmal a fiúkat az utcánkban sétálva.

-       Miért beszélsz úgy, mintha te nem játszanál következő meccseken? – Értetlenkedett Taiga.

-       Mert nem leszek itt következő meccseken.

-       Mi az, hogy nem leszel itt? Hova mész?!

-       Coloradóba. – feldobtam az eddig hónom alatt tartott kosárlabdát, majd megpörgettem az ujjamon.

-       Ezt miért nem mondtad eddig?!

-       Másról se beszél hónapok óta – világosította fel Haru.

-       Ja, hogy az most lesz?

-       Ne hagyj itt – nézett rám kérlelő szemekkel Haru.

-       Csak egy hónap! Addig kerítsetek valakit a helyemre.

-       Mikor indulsz? – Kérdezték full egyszerre.

-       Holnap reggel.

-       Te figyu, Colorado Amerikába van nem? Nem cink, hogy nem fogsz japánul beszélni senkivel? – kezdte meg aggódási sorozatát a maga szóhasználatával Taiga.

-       Tíz évet éltem odaát! Még mindig folyékonyan megy az angol! – Nyugtattam meg.

Plusz pár tucat kérdés után be is mentem a házunkba. Az előszobába lépve úgy gondoltam, feltétlen tudatnom kell mindenkivel, hogy hazatértem.

-       Megjöttem! Nekiállok pakolni! – Ledobtam a cipőmet, majd felrobogtam az emeletre, be a szobámba. Az utazótáskám már az ágyamon volt, rajta egy levéllel.

Szia Kicsim!

A húgod egy barátnőjénél van, apád dolgozik, én elmentem bevásárolni a vacsihoz, sietek haza!

Puszi: Anya

-       Nem tudta volna az előszobába rakni? – Morogtam.

Nekiálltam bepakolni. Már napokkal ezelőtt összeírtam listát, hogy mit kell vinnem.

Bepakoltam egy rakat trikót, még egy rakat pólót, három pulcsit, két melegítő nadrágot, négy térdgatyát, két úszógatyát (nem fecskét), az összes alsómat, amit a szekrényben találtam, egy pizsamának szolgáló elnyűtt póló és kényelmes pamutnadrág. Tornacsukába megyek, viszek papucsot, szandált meg kosaras cipőt. A neszesszerbe bekerült egy doboz tusfürdő, sampon, fogkefe, fogkrém, dezodor, fésű (kegyetlenül nézek ki felkelés után), kisolló (igen, kisolló, nemcsak a lányoknak nő a körmük, én meg utálom, ha hosszú a kezemen a körmöm, pontatlan lesz tőle a dobásom).

Egyéb fontos cuccok: úszósapka, úszószemüveg, kosárlabda, két könyv (minimum), telefon, telefontöltő, fülhallgató, fényképező, kispárna…

-       Hol a kispárnám?!

Miután felkutattam a házat a kispárnámért (kosárlabda formájú, csak nem gömb, hanem tortaforma, és nem tudok nélküle aludni), valaki hazaért.

-       Valaki, aki hazaértél, üdv itthon, nem láttad a kispárnám?! – üvöltöztem le az emeletről.

-       Itt van a nappaliban! – Ez… ez apa!

Boldogan rohantam le a lépcsőn, egyrészt mert megjött apa és már vagy két napja nem láttam, másrészt mert megtalálta a kispárnámat. Belegondolva reggel tévéztem. Fel sem tűnik, ha magammal viszem valahova, annyira hozzám van nőve.

-       Hello kölyök! – Széttárta karjait, én a lépcsőről vetődve ugrottam a nyakába. Nem, nem vagyok még ehhez elég öreg! Kölyök vagyok! – Pakolsz?

-       Ja. Már kész vagyok. Majdnem kész. A kispárnám kellett meg még össze kell raknom a gitáromat és akkor leszek kész.

-       Holnap később megyek be, ki tudlak vinni a reptérre.

-       Kösz – vigyorogtam.

-       Többiek?

-       Anya boltba, Ai egy barátnőjénél.

-       Megjöttem!

-       Az előbbi már itthon.

-       Felfedeztem – nevetett apa.

-       Sziasztok! Nekiállok a vacsinak, csupa japán kaját eszünk, hogy ne legyen hiányod Coloradóban Rin!

-       Kösz anya!

-       Kimegyünk dobálni? – Ajánlotta fel apa.

-       Aha, mindjárt jövök, csak összerakom a gitárom – indultam fel a lépcsőn.

-       Rin – szólt utánam apa.

-       Ha?

-       A kispárnád! – Dobta utánam.

Nevetve elkaptam. Felfutottam a lépcsőn, be a szobámba, a kispárnám még betettem az utazótáskába (Említettem már mekkora? Hatalmas!), a gitárt összecsomagoltam, a kosárlabdát kézhez vettem és visszamentem apához.

Vacsi után (valami isteni volt), beültem egy kád vízbe. A táborban úgyse lesz lehetőségem így lefürdeni. Ha lesz is, nem valami higiénikus úgy minimum ötven ember után beleülni ugyan abba a kádba. Ráz a hideg csak a gondolattól is!

Az éjszaka alig aludtam valamit. Nem akartam kivenni a kispárnámat a táskából, mert akkor még a végén itthon hagyom. Majd a gépen alszok.

-       Kész vagy? – Nyitott be a szobámba apa.

-       Kész – bólintottam.

-       Add azokat ide – mutatott a cuccomra. – Köszönj el a húgodtól.

Bólintottam, átmentem Ai szóbájába. Kómásan ült az ágy közepén.

Leültem mellé és megöleltem.

-       Vigyázz magadra – bújt hozzám.

-       Te is. Nehogy addig hozz haza valami pasit, amíg én nem vagyok itthon!

-       Igyekszek, de nagyon sokan vannak már a listán.

-       Legyenek nagyobbak az elvárásaid. Most pedig aludj.

-       Te meg érezd jól magad – ásította visszadőlve.

Az előszobában anya és apa már vártak.

-       Szia, Kicsim – ölelt magához anya. – Vigyázz magadra és érezd jól magad.

-       Meglesz.

Apa kinyitotta az ajtót és kilépett rajta. Én követtem volna. Volna.

-       Rin.

-       Anya, lekésem a gépet.

-       A jegyed, és egy kis pluszpénz, ha elfogyna valamid – nyomta a kezembe a jegyemet és a tárcámat.

-       Köszi – öleltem meg. Aztán kiléptem az ajtón, beszálltunk a kocsiba, és egyenest a reptérre mentünk.

A gépem negyedóra múlva indult.

-       Vigyázz magadra Kölyök – ölelt meg utoljára apa. Nem engedtek még el egyedül külföldre, de egyszer fel kell nőni nem? És most nem az ölelésekre, meg a kispárnára gondoltam.

A gépen ülve a felhőket bámultam, majd leragadtak a szemeim és elaludtam, az utolsó gondolatom ez volt: Colorado jövök!

Prológus - Irány Colorado!

Egyik hétvégén kipattan az én okos (Timi nem röhög!) kis fejemből, hogy ha már hárman viszünk egy blogot, miért ne írhatnánk rajta egy sztorit.
Barátosnéim kaptak az ötletre, szóval nemsokára egy tizenévesekről szóló történetet követhet aki akar.

Hossz: Bő szavúak vagyunk.
Szereplők: Sokan vannak.
Főszereplők: Hárman vannak.
Szemszög: Az előbb említett bizonyos három ember szemszögéből, minden fejezet máséból.
Tartalom: Majd kiderül.
Helyszín: Mint a cím is mutatja Colorado.

Figyelem, ahelyett, hogy egyből belecsapnánk a lecsóba, először három bemutatkozás és bevezetés következik majd.

Hát, bocsánat, ennyi telt tőlem. Elfáradtam a hétvégén (akinek van nála sokkal fiatalabb testvére megérti a problémámat). Azért remélem sikerült egy kis kedvet csinálni, de ha nem is, majd a bemutatkozások meghozzák hatásukat! ;)

Kérdés - Válasz

Annak ajánlom eme bejegyzést, aki nem kíváncsi rám, ergo egy őrült, amiért engem olvas.

Elsősorban egy szerény embernek, akit szeretek és örülök, amiért minden reggel és este viszontláthatom. Vagyis magamnak.

Könyvajánló: Joss Stirling - Lélektársak

Gondolkodtam rajta, hogy megírom a - személyes - véleményem. Megpróbálom nem ömlengéssel teletömni ezt a bejegyzést, inkább a könyvekre fektetem a hangsúlyt, plusz melléje amit én gondolok.

Joss Stirling - az írónő egy három kötetes sorozattal lepett meg minket, aminek a címe ki is derült. A Lélektárak nem egy nyálas szerelmi történet, megfűszerezve olyan dolgokkal, mint a sci-fi, nem eget rengető problémával állunk szemben, hanem minden felhozatal ellenére egy remek (három kötetes) regény, amit elsősorban a romantikus kategóriába sorolható olvasóknak szól.

El kell ismerni, ez egy love story, bár közel sem az a régi kori. A mai kor fiataljaival kellene emlegetnünk a sorozat szereplőit. Mivel hét fiú testvérrel közel sem rossz megismerkedni, azonban vannak következményei mindennek.

Az első kötet Lélektársak - Sky címmel jelent meg, amit imádtam, főleg az E/1 szemszöget és az egész elképzelésre épülő történetet. Főszereplőnk, Sky Bright egy angol lány, aki művész nevelő szüleivel Londonból Colorádóba költözik. Sky élete nem olyan könnyű, mint gondolnánk, ugyanis van egy eléggé szomorú múltja, amiről a könyben bővebben olvasni is lehet. Megismerhetjük az életét; hogyan talál magának barátokat, miképp éli meg szüleivel a colorádói környezetet és persze a találkozást a vad Zed Benedicttel. A félig latinos külsejű srác elsőre gonosznak tűnik szemeiben, idiótának is titulálja, miután azzal támadja le, hogy ők ketten lélektársak. Innen veszi kezdetét minden. Tudomást szerzünk a savantokról, a Savant Hálózatról, kik azok a Benedictek, kik Kelly-ék és legfőképp, mi ez a lélektársi-dolog. Tudjuk, miszerint különleges képességekkel rendelkeznek, amik emberfelettibbé teszik őket társadalmukkal szemben. Mindenkinek más-más a képessége, de egy a közös: akik közt lélektársi-kötelék fedezhető fel, azok ketten értik gondolatban egymás szavait. Ebből adódóan rizikós a helyzet, ugyanis a világ másik felén is élhet a lélektársunk. Vannak olyanok, akik az életben nem (is) találkozhatnak. Zed és Sky esetében felsóhajthatunk. Már amennyire.

Végigkövethetjük a kapcsolatukat, miképp barátkoznak meg a helyzettel, miképp fejlődnek, miképp teljesedik ki a szerelem, miképp találhatjuk szembe magunkat a csavarokkal és fordulatokkal. Drámai jelenetből is van bőven.

A karakterek szerethetőek, legfőképp Zed lett álmaim netovábbja, aki egy rossz fiú, bár közel sem annyira. Sky szerethető hősnő, nem épp az a buta liba, mint akikkel eddig találkoztam. A Benedict-család érdekes és imádnivaló, a testvéreket mind nagyon megszerettem, Karla és Saul remek szülők, akik a fiaik lélektársait is úgy kezelik, akár a gyermekeiket. :)

Érdemes elolvasni, nem veszítünk vele sokat, mivel az emberi kapcsolatokra is kicsit kiépül a történet.

E mellé a kötet mellé egy 30 oldalas melléktörténet is társult, ami a Zed története címet kapta, abból kifolyólag, hogy pár oldalnyi betekintést kaphatunk Zed szemszögé, még mielőtt találkozott volna Sky-jal.

Sajnos csak e-book formájában jelent meg a szösszenet, így nagy csalódás, hogy könyv formátumban nem szerezhető be, sem külföldön, sem belföldön. (Bár egy ideig a könyvesboltok webáruházaiban lehetett ajándékba kapni, az e-book-ként megvett Lélektársak kötete mellé.)

A könyv olvasása nagy élmény volt számomra, mivel szereztem egy sorozatot, ami trilógia, így ha bármennyi kedvenc könyvet is kell felsorolnom, eme művet felelném, egyetlenként. Azon sem kell bánkódnom, hogyha fiú ideállt kérdeznek tőlem. Egyet felelnék: Zed Benedict. :)

A második kötet 2013 tavaszán jelent meg, Lélektársak - Phoenix címmel. A sorozat folytatása, azonban más szemszögből, más Benedict-fiúval. Zed bátyja, Yves kerül most érdekes helyzetbe...

Phee (ejtsd: fí) egy tolvajbanda tagja, Londonban. A Közösség főnőkének, bizonyos Mylordnak dolgozik, aki nem épp egy jó ember. Hősnőnkkel egy akció közben találkozunk, avagy a történet elején máris egy kifosztási merényletben veszünk részt. Tudni kell, Phee letudja fagyasztani az időt - a képességének hála -, így könnyen kirabolhatja a célpontjának megadott áldozatot. Ezúttal is így tesz, azonban nem tudja kivel is szórakozik. Megtudjuk milyen nehéz, ámbár titokzatos múltja volt. Mondhatjuk, hogy problémás gyerek, mivel el kell ismerni, ő sokkal többet tud eleinte, mint Sky. Bár Phee visszahúzódó, megmakacsoló lány, aki tisztában van azzal, hogy létezik lélektársi-viszony, azonban még magának sem vallja be, hogy neki is megadatott ez a lehetőség. Egyike azoknak, akik rátalálnak a másik felükre.

Elolvasva a művet, rájöttem, hogy mennyire nem ismertem eleinte Yvest. Kissé félreismertem, miszerint ő egy roppant furcsa karakter. Bár most megváltozott a véleményem. Normális, ugyanakkor vicces, komoly és határozott. Ő az, aki nem szeretne a jó fiú, mindenben a legjobb árnyálban élni, hanem megcsillogtatni rossz fiús énjét is (lesz rá alkalma). Xav komolytalansága és humora nagyon tetszett, ezzel is szórakoztatóvá téve a helyzetet. Itt már Sky és Zed egy pár, olyanok, mint mindig, bár a könyv elején semmi hír róluk, ahogy a többi Benedictről sem, kivétel egyről.

Nagyon megszerettem a folytatást, bár nem múlja felül az első kötetet. Az egy élmény volt, nem felejtem el egykönnyen. :)

A könyv végén olvasható két fejezet igazán szép, főleg az utolsó előtti. Az utolsón már csak mosolyogtam, helyenként még vigyorogtam, mivel emlékezetes pillanatnak lehettünk tanúi.

A trilógia záró kötete, mely 2013 őszén jelent meg, Lélektársak - Crystal címmel. Az ötödik Benedict-fiú, Xavier lélektársának a történetét olvashatjuk el, mellyel betekintést nyerhetünk még egy lélektársi-kapcsolatra...

Olaszország, Velence térségében járunk, ahol Crystal él. Hősnőnk ezúttal egy ˝semmirekellő˝. Önmagát úgy írja le, mintha haszontalan képességgel áldotta volna meg a Savant Hálózat. A történet haladtával kiderül, mi is a pontos képessége, ami felettébb ritka a savant körben.

A legidősebb Benedict-fiú, Trace megtalálja lélektársát, aki nem más, mint Crystal nővére, Diamond. Esküvőszervezés Velencébe, rokonok meghívása, öröm minden mennyiségben. Azonban Crystal nem valami vidám, miután megismerkedik Xav-val. A beszélgetésük nem kezdődik valami jól, azonban ez csak fellángolás. Idővel többet tudunk meg, haladunk előrébb, közben a humor sem marad el, sem a dráma, de még a romantika sem. Ki is a Madame, mi pontos egy lélekfürkész feladata, hogy sikerül az esküvő, milyen próbákat bír ki Crystal és Xav szerelme. A lélektársi-kötelék most sem szakad, mindent megtesznek egymásért, amit csak lehet.

Xav viccei és tettei másabbak, mint Yves-é, vagy Zedé. (Még szép, mivel nem minden ember egyforma, akkor sem, ha testvérek.) Maga Xav... Egy valami maradt meg belőle, az az aranyosan csengő beceneve Crystalra: cukorfalat. Érdekes és humoros, ahogy a kezdet kezdetén megismerhettük.

Sajnálom, amiért csak három kötetes. De kárpótolt a Benedict-család, a sok kaland és a humoros romantika. És a fiúk. Tömény számban Zed...

Nincs negatívumom a művel kapcsolatban, mivel a harmadik kötet végén vannak olyan információk, amiket jó volt megtudni és nevetni rajtuk.

Novella

A jól ismert vámpír sztori, miszerint a vérszívók ártatlan áldozatokra támadnak.

Az utolsó éjszaka

- Hol vagy, cicám? Cicc, cicc... Ó, semmi válasz? - járta a folyosót. - Hová bújtál, kis cicám? - A láncok összeütközve vernek zajt. A sötét éjszaka égboltján egy fehér kis ív kukucskál ki. A hold egy kis kifli, ami pengeélen táncolt korábban.

- Kis cicám, merre bujkálsz? Ne akard, hogy én keresselek meg - fenyegetőzött. A lány akkor sem bújt elő. Nem akarta ennek a vérre szomjazó vámpír karmai közt végezni.

A lány egy szobának az egyik elrejtett szekrényében bújt meg, megannyi ruha közt. A ruhák fogasokon lógtak, de a sűrű aljazatuk közt megbújt, akár egy nyúl a bozótban. A vadász épp leselkedett rá, őt kereste, hogy majd jól letámadja, de nem. Ő nem hagyta, hogy kisajátítsák. Neki is megvan a maga boldog élete, amit nem szeretne elveszíteni.

- Cicc, cicc... Nem találom sehol - nyitott ki egy ajtót és már nem a folyosón járkált. - Bújj elő! - hívogatta. Azért a lány sem volt annyira ostoba, hogy majd neki szép szavak hallatára előfog jönni. - Na, ne űzz velem ilyen játékot, mert csúnyán meg fogod bánni, cicám - ciccegett.

A lány jobbnak látta, ha nem lép elő, inkább szorosabban húzta össze magát a szekrény sarkában. Szíve olyan gyorsan vert, hogy mellkasából majd kiszakadt! Csak úgy dörömbölt neki odabent, visszhangot is adva.

- Tsh, azt hitted olyan könnyen elbújhatsz előlem? Cicám, korán kell ahhoz kelned, hogy engem, szerény személyemet átverj - járkált föl-alá a helységben. A lány magában nem tudott mit tenni. Bújjon elő? De akkor neki vége. Maradjon itt, míg csúnya vége nem lesz? Vagy rosszabbik esetben maga a vámpír leli meg. Márpedig gyorsan kell cselekednie, ha innen ki akar jutni.

- Tudom ám hol bujkálsz. A vérednek kifejezetten kellemes illata van, ami hatalmába kerített az első pillanattól fogva - nyalta meg a szája szélét. A lány nem is sejti, hogy pontosan azelőtt a szekrény előtt áll a vérszomjra éhező Drakula, ahol megbújt.

Még jobban összehúzta magát, amennyire még tudta. Már szinte a szekrénybe préselődve várta a félelem óráját, amikor a léptek megindultak. Azonban nem felé, hanem sokkal inkább visszafelé. Szép lassan elhalkultak a léptek, amik pár perce még sokkal közelebb voltak. Talán a fenevad elment, gondolja. Előrébb mászva a szekrényben résnyire kinyitja az ajtót. Sötétség a szobában, a kinti ég kékje adja meg a gyér világítást, hogy jobban szemügyre vegye a szoba környezetét. Sehol a személy, aki rá éhezik. Nagyobbra nyitva sóhajt, hogy megmenekült előle. Szívverése visszaáll a normálisra, pulzusa egyenletes, minden a legnagyobb rendben. Hitte ezt.

- Csakhogy megvagy, cicám - lép eléje a vámpír, aki ezidáig kereste. És most rátalált. A lánynak amilyen gyorsan elillant a félelme, olyan gyorsan tért is vissza. Tekintete felvándorol a fenevad arcára, amire egy csibész mosoly ül ki. Azt a mosolyt még a gyér fényben is remekül látja. - Tudod, sok időmbe telt, mire megtaláltalak, ezért most fizetned kell, de keményen - ragadta meg a karjánál fogva a lányt, felhúzva a földről. A marionettbábu majd összecsuklott reszkető lábai végett. A lány tudta, nem ellenkezhet, mivel egyenest landolt a vérszomjazó démon karmai közt.

A démon valamit hallva figyelt fel az égre, amin felhők haladtak el, eltakarva az aprócska hold ívét. Sötét felhők, melyek vihart jelentettek. Komoly mimikáján nem játszott ideg, sem harag, sokkal inkább vágy, ami a lány vérének az illata hozhatta ki. Becsapva a szekrényajtót dobta le az ágyra a lányt, akivel kénye-kedve szerint bánt. Mit számított neki, hogy ki ő és mit érez. Egyet akart. Táplálékot.

A lány védekezően felhúzta mindkét lábát, de a démon akkor sem hátrált, inkább feléje kúszott. A lány már komolyan képes lett volna arcon rúgni, de akkor olyan csúnyán megerőszakolja a démon, hogy azt egy életre nem heveri ki. A démon őt nézte. Zöld szempárja őt pásztázta. Veszélyben érezte magát. Ha csak a közelében volt, akkor is. Mert ez a személy veszélyt jelentett!

- Cicám... - ragadta meg durván a lány ruha ujját és erőszakosan magához húzta. Szemügyre vette a nyakát, melyen olyan hófehér volt a bőr, mint azelőtt soha. Eszébe is juttatta; egy ilyen szép porcelánbőrön hogy festene a vér cseppjei. Nem is nagyon foglalkoztatta a dolog, inkább száját megnyalva várta, hogy megízlelhesse a vágyának kiengesztelő táplálékát.

Akár az almába való harapás, úgy hangzott el a szemfogak belemélyedése a lány nyakába. Ropogós hang, amely ízlelgette az erekben folyó vért. A démon szemeit lehunyva szívta a vérét, akár egy rossz pióca. Ízlelgetni akarta, minél jobban magának azt a sűrű folyadékot, ami csak úgy csörgedezik a lány testében. A lánynak viszont nem esett valami kellemesen a démon közelségét érezve. Érezte a hátára fonódó karját, a leheletének melegét, a fogai belemélyedését. Föl nem fogható, hogy őt tényleg megharapták.

Percekkel később szakadt meg a fog a bőrtől. Ott, ahol a démon megharapta kibuggyant a vér és mint a kiömlő láva, lefolyt hófehér bőrén. A vámpír nem törődve a szája szélén lefolyó vérrel, tovább pásztázta a tulajdonában lévő testet, amin remek harapásnyomokat merészel hagyni. Hol ejtsen neki újabb harapást? A mellkasán? A combján? Vagy a kezén? Minden egyes részében forr a vér, az egész testhálózatában érezni lehet a kellemes illatot, amit csak egy olyasfajta démon érezhet meg, aki az ő faját erősíti.

- Ne, kérlek... - könyörgött neki a lány, alig hallhatóan. A komoly tekintete, ami a lány felsőjére csúszott, még több gondolattal árasztotta el.

Az áldozatot már a sírógörcs kerülgette. Alig fért ki egy hang is a torkán, ezt is épphogy kinyögte. Szorongatta belül valami, ami már a torkáig is elért. Félelem? Fájdalom? Szorongás? Maga sem tudta. Olyan elveszett és reménytelen volt, hogy senkire sem számíthatott.

A vámpír újabb harapásnyom megjelölésére kutakodott. A lány megfelelő pontját találta meg, ami a mellkasa és a hasa volt. Nem babrált az ing gombjaival, egyszerűen széttépte a ruhaanyagot. A lány ijedtében sikítani tudott volna, ha a démon be nem fogja a száját. És le nem pecsételi őt egy csókkal. Azokkal az ajkakkal érintette meg, amikkel ezelőtt harapott. A vérének ízét érezte nyelve sós részén. Egy keserédes kémiai vegyületnek mehetett volna el.

A démon megbizonyosodva arról, hogy a lány nem kiált fel, hajolt el tőle. Ajkaik közt távolság alakult ki. Nem érti miért vezetett idáig tette, de tetszett neki a dolog. Szóval egy újabb hallgattatási módszert talált meg.

A lány ijedtében és rosszullétében hátára csapódva ájult el. Ez a szorongás olyan kicsire húzta össze gyomrát, hogy majd elszakadt. A zűr, ami pár perc alatt alakult ki, összezavarta. Egy est, egy vámpír, egy csók, egy vércsepp, egy keserédes érzés, egy fordulat, ami mindent megváltoztathat.

- Ó, szóval azt szeretnéd, ha én szórakoznék rajtad? Ez ígéretesnek tűnik - törölte le ujjával a szája szélén lefolyt vért, majd egy vigyorral az arcán folytatta azt, amibe belekezdett. Egy elájult lánnyal könnyebben elbánnak, mint egy éberrel.

Szép lassan végigharapdálta, kiszívta, vörös foltok éktelenkedtek szegény lányon, aki áldozatául esett ennek a vérszomjas fenevadnak. A démon persze élvezte a helyzetet, hisz nem sűrűn esett meg vele ilyen eset, de amikor az élet az ilyen alkalmat tálcán kínálja, ő rögvest ugrik. Nem tudhatjuk milyen nehéz is nekik, vámpíroknak eleséget találni. Nem mindegy milyen vért isznak meg. Válogatósak, pont mint a gyerekek a zöldségeknél. Keserű, édes, finom, büdös, lágy, sűrű, kevés, kemény, száraz, fehérvérsejtekkel teli genny... Ilyen-olyan szavakkal ócsárolják az áldozataikat, akiket önmaguknak néznek ki és alig várják az alkalmat, hogy megízlelhessék áldozatuk friss vérét. Lehet rossz, vagy jó, ők hozzá vannak szokva, hogy a maradék is életet ment. Van sajnos, mikor az áldozat maga pusztul bele a vérveszteségbe.

Azzal a testtel, amit Szűz Mária is megirigyelne, a fenevad sem tud mit kezdeni. Most akkor fektesse le? Öltöztesse fel? Tekerje takaróba? Lógassa ki az ablakból? Karmolássza még össze, akár a macska a kaparófát? Egyet tehet. Olyan eszközökhöz kell nyúlnia, amiket szívesen is használ. A szobája falán épp akad egy frissen beszerzett csinos kis ékszer.

A mai este is egy újabb szűzlány veszített egy fenevaddal szemben.

Vége

Anime ajánló: Free!

Legutóbb a SAO-ból volt ajánló, azóta nem találtam erre méltó animét, vagyis találtam egyet ezeken kívül, de arról még nem tudtam megfogalmazni a dolgaimat.

Fiúk, akiknek mindenük a víz!

Kiváló a grafika, a víz kidogozása, a (kockahasú *-*) férfi nemű szereplőké. Én nagyon meg voltam vele elégedve, és ez nagy szó, ugyanis én olyan animébe még csak bele sem kezdek aminek nem tetszik a grafikája/túl gagyinak találom stb.

Zeneileg sem tudok panaszkodni rá. Az opening és az ending is tetszetős számomra, (az op. a csengőhangom az end. az ébresztőm >.<), a szereplők "külön" dalokat is kaptak, és még duetteket is (a szinkronhangok által persze). Az ending klippje külön említésre méltó: főszereplőnk a sivatagban bolyong és barátaitól kér vizet, de ők vagy nem tudnak, vagy nem adnak neki, végül rátalál egy oázisra ahol az összes barátjával együtt úszhat. Röviden és tömören, ez megspékelve egy kis diszkójelenettel. Ha valakit esetleg érdekelne:

A történet négy gyerekkori barátról szól. Az általános iskola végeztével egyikük külföldre utazik egy úszó iskolába, hogy teljesíthesse álmát: kijusson az olimpiára. Öt év telik el, mire újra találkozhatnak régi barátjukkal, de vajon mi változik meg ennyire?

Szereplők:

Nanase Haruka: 

Haruka mindene a víz. Először nincs oka rá, hogy ússzon, egyszerűen ez hozzá tartozik az életéhez, mint másoknak a légzés. Később elmondja Makoto-nak, hogy megtalálta az okot amiért úszik: A barátaival akar úszni. Ugyanis eddig csak magáért úszott. Mindig van rajta/nála (legtöbbször rajta) fürdőnadrág, ha megfelelő mennyiségű vizet lát általában, nekiáll vetkőzni, hogy megmártózhasson benne. Gyorsban úszik. Leggyakoribb kijelentése(i): Én csak gyors úszok. , Yade. (=nem).

Tachibana Makoto:

Makoto a csapat lelke, elvégre ő a kapitány. Gondoskodó természetű, van két nála sokkal kisebb testvére. Fél az óceántól, már gyerekkora óta. Barátaiért bármit megtenne. Haru-val áll legközelebbi kapcsolatban. Nem szokott veszekedni társaival, inkább csak rászól Haru-ra, hogy ne vetkőzzön, ha ez nem segít: lefogja. Hátúszásba úszik. Leggyakoribb kijelentése(i): Haru ne vetkőzz!


Hazuki Nagisa:

Nagisa az örökké vidám, szeleburdi kis pingvin. Mindig azon van, hogy felvidítsa barátait. Ha kitűz magának egy célt azért foggal körömmel küzd, akár a társai. Rei-jel és Gou-val együtt egy évvel fiatalabbak mint Haru, Makoto és Rin. Mellúszásban úszik. leggyakoribb kijelentése(i): (nem kifejezetten kijelentés, legfőképp becézéseket hallunk tőle) Haru-chan, Mako-chan, Rei-chan, Rin-chan, Gou-chan.


Matsuoka Rin:

Rin a kezdetben életvidám, majd visszatérése után inkább savanyú egyén. A bátyó szerepét tölti be, nála egy évvel fiatalabb húga Gou. Az apjuk imádott úszni, olimpikonnak készült, de aztán megszületett Rin és halász lett belőle, egy viharban a tengeren volt és életét vesztette. Rin eztán elhatározta, hogy ő majd kettejükért kijut az olimpiára, ezért általános végeztével Ausztráliába utazott egy úszó iskolába, 17 éves korában tért vissza Japánba, és itt szintén egy bentlakásos úszó iskolába iratkozott be, ezzel újra elszakadva barátaitól. Gyorsban és pillangóban úszik. Leggyakoribb kijelentése(i): ... igazából nem rémlik, hogy nála lenne ilyen.

Ryuzaki Rei:

Rei később csatlakozott az Iwatobi úszócsapatához. Eredetileg az atlétika klub tagja volt. Nagisa-val jár egy osztályba, a kis szőke miatt lépett be az úszó klubba, mert addig szekálta amíg így nem lett. Pedig nem véletlen mondott mindig nemet Rei. Mint a Samezuka-val közös edzésen kiderül: nem tud úszni. Makoto, Nagisa és végül Haruka is tanítják úszni, mégis egyedül tanul meg. Pillangóban úszik. Leggyakoribb kijelentése(i): Holnapra megtanulom az elméletét!

Matsuoka Gou:

Gou, az előző öt lányos nevű fiúhoz csapódó fiús nevű lány. Rin húga. Az Iwatobi úszóklub menedzsere. Nem szereti, ha Gou-nak szólítják, mert ez ugye egy fiús név, ezért az ismertebb Kou néven hívatja magát. Későbbre viszont megszokja, vagy csak egyszerűen megunja, hogy bármit mond Nagisának ő úgyis Gou-nak fogja szólítani. Gyengéje, ha izmos fiút lát. (Most őszintén, nem szokta meg a bátyja mellett?) Leggyakoribb kijelentése(i): Nem Gou, hanem Kou!

Hossz: 12 rész + 7 Special (ebből eddig 3 van lefordítva)

Ennyi lenne, remélem sokatok kedvet kapott és belekezd ebbe a fantasztikus animébe! :)

Mai gondolkodás & Versek

Igen, tudom. Most is (, mint mindig) egy furcsa bejegyzést hozok, hisz most ez például két témáról fog szólni. Amolyan kettő az egyben.

Akkor vágjunk bele. Az első téma, ami az eszembe jutott az a mai tinik viselkedése, gondolkozása és tetteiknek okaik. Sokan vannak olyanok, akik szimplán beképzeltek és ezért ki vannak éhezve a figyelemre. Na, én ezt a kategóriát egyenesen utálom. Hogy lehet valaki ilyen? Soha nem bírtam és ahogy elnézem a jövőmet nem is fogom bírni felfogni, hogy sokan miért ilyenek. Attól pedig egyenesen undorodom, amikor beszélek például én valakivel és erre odajön valaki és elkezdi mondani a saját mondani valóját. Nekem ilyenkor nincs más teendőm, mint fogni magam és elmenni. Mert akármennyit is vagyok vele az túl sok. Ez volt az egyik kategória. A másik az, aki csöndben várja, hogy valaki hozzá szóljon vagy felfigyeljen rá. Én sokkal jobban szeretem az ilyen embereket. Tudom, hogy ez sem a legjobb megoldás, de az előzőnél 100x jobb. Igazából én ezt a témát nem is akarom túl ragozni, mert felesleges. Mindenkinek megvan erről a saját véleménye, szóval ezt a témát hanyagolom.

A következő a versek. Nem tudom mi van velem mostanában, de egyre jobban szeretem a verseket. Lehet, hogy egyrészt az osztályfőnökömnek köszönhetem, mert vele tényleg sokat megismertem és ezzel együtt meg is szerettem. Szerintem nagyon jó az, hogy a költő pár szóval ki tudja fejteni az érzéseit és az akkori hangulatát. Például ez milyen szép.:

„Már vénülő kezemmel

 Fogom meg a kezedet,

 Már vénülő szememmel

 Őrizem a szemedet.

 Világok pusztulásán

 Ősi vad, kit rettenet

 Űz, érkeztem meg hozzád

 S várok riadtan veled.

 Már vénülő kezemmel

 Fogom meg a kezedet,

 Már vénülő szememmel

 Őrizem a szemedet.

 Nem tudom, miért, meddig

 Maradok meg még neked,

 De a kezedet fogom

 S őrizem a szemedet.”

Ady Endre- Őrizem a szemedet

Ez az egyik kedvenc versem, mert –nem hosszú

                                                       - nincs benne semmi túlzás

                                                       -  , de ezek ellenére tökéletesen kimutatja a költő érzéseit.

A másikat szintén imádom.:

„Szeretlek, mint anyját a gyermek,

 mint mélyüket a hallgatag vermek,

 szeretlek, mint a fényt a termek,

 mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

 Szeretlek, mint élni szeretnek

 halandók, amíg meg nem halnak.

 Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,

 őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

 Elmémbe, mint a fémbe a savak,

 ösztöneimmel belemartalak,

 te kedves, szép alak,

 lényed ott minden lényeget kitölt.

 A pillanatok zörögve elvonulnak,

 de te némán ülsz fülemben.

 Csillagok gyúlnak és lehullnak,

 de te megálltál szememben.

 Ízed, miként a barlangban a csend,

 számban kihűlve leng

 s a vizes poháron kezed,

 rajta a finom erezet,

 föl-földereng.”

 József Attila. Óda 2.

Az ilyen versekre nincsenek szavak. Csak imádni lehet őket.:)