Irány Colorado! - Szereplőbemutatás, bevezetés 1

A nevem Takemura Rintaro. Nem, nem Shintaro. Társaim általános negyedikjében kezdtek Rin-nek szólítani. Eleinte nagyon zavart, hogy lányos becenevet kaptam, de mára már teljesen megszoktam, és Rin-ként mutatkozom be.

A kép egy rólam készült illusztráció, az egyik rajzolni szerető osztálytársnőm készítette. Szerintem nagyon is hasonlítok egy anime szereplőjére, de ő azt mondja ez csak és kizárólag én vagyok.

Mint balra látható, hajam vöröses, szemeim zöldek.

Csecsemőkoromban Amerikába költöztünk (pontosabban Los Angelesbe) apa munkája miatt. 1 éves voltam, amikor megszületett a húgom: Ai. Jó testvérek vagyunk… általában. Van, amikor napokig jól megvagyunk, de előfordult már, hogy hetekig vitatkoztunk, és a végére még csak azt sem tudtuk, hogy min kezdtünk vitázni. Mindketten anyanyelvi szinten beszéljük az angolt. És bár Amerikában nőttünk fel tökéletesen értünk és beszélünk japánul is. Az iskolában gyakran beszélgettünk eredeti anyanyelvünkön, ha nem akartuk, hogy mások is tudják miről van szól. Végül én 10, Ai pedig 9 évesek voltunk, amikor visszatértünk japánba.

Idén tavasszal töltöttem a 17. életévem.

Akit esetleg érdekelne, azzal megosztom, hogy 177 cm (magasság), és 60 kg (testsúly) a publikus testi adataim.

Tagja vagyok a suli úszócsapatának, emellett szabadidőmben kosarazni járok a haverokkal, vagy egyedül. 10 éves korom óta akusztikus gitáron játszok. Esősebb napokon, amikor nincs úszóedzés, és a rossz idő miatt nem mehetek ki kosarazni, szívesen pengetem.

Természetesen vettem már részt versenyeken is!

Általánosban csak váltót úsztam, de ennek ellenére mindkét éven első lett a csapatunk. Alsó-középiskolában kezdtem átállni az egyéni számokra, de azért a váltóból sem szálltam ki. Első helyezettet értem el gyors úszásban. Második lettem pillangóban, de azt csak akkor kezdtem pár hónapja tanulni, szóval teljesen meg voltam elégedve magammal.

Minden hétvégén Street Ball meccset játszunk az éppen kihívó csapattal a pályáért, ezeket a meccseket 75%-ban meg is szoktuk nyerni. Amikor mégsem, akkor megyünk hozzánk játszani a haverokkal.

Zenei versenyen egyszer vettem részt, amikor a tanárom úgy gondolta, hogy elég jó vagyok és benevezett egyre. Azóta sem voltam többön, és nem azért, mert akkor azon nem értem el helyezést, hanem azért, mert nem élveztem, és azt a verseny után le is szögeztük, hogy többet nem megyek versenyre. Jinsei-sensei is egyet értett, elmondása szerint nem érezte azt a dalom alatt, amit általában órákon.

Ezek mellett tanulni is van időm. Pár tárgyból mindig jelest szerzek (tesi, angol,rajz, föci,nyelvtan), a többiből erős jó az átlagom.

Hogy állok a lányokkal? Még sehogy. MÉG!

És, hogy mit terveztem a nyárra?

Coloradóba megyek táborozni. Most jön az a rész, hogy öreg vagyok már a táborozáshoz, de ez nem kis pisis program, kifejezetten a 16-19 éves korosztálynak találták ki. Tábortű, mindenféle sportolási lehetőség. Hónapokig fűzögettem Ai-t, hogy jöjjön velem, jó buli lesz, de ő már „elígérkezett”! Ha pasi van a dologba, akkor a srác addig élt. De, persze én hagyom, hogy a húgom a saját útját járhassa.

Lényeg a lényeg, engem elengedtek, szóval július 22.-én irány Colorado!

Készülődés

-       Akkor jövő hétre is a tiétek a pálya, aztán el ne veszítsétek a további meccseket, mert akkor nem lesz hol játszanotok! – Láttam el jó tanácsaimmal a fiúkat az utcánkban sétálva.

-       Miért beszélsz úgy, mintha te nem játszanál következő meccseken? – Értetlenkedett Taiga.

-       Mert nem leszek itt következő meccseken.

-       Mi az, hogy nem leszel itt? Hova mész?!

-       Coloradóba. – feldobtam az eddig hónom alatt tartott kosárlabdát, majd megpörgettem az ujjamon.

-       Ezt miért nem mondtad eddig?!

-       Másról se beszél hónapok óta – világosította fel Haru.

-       Ja, hogy az most lesz?

-       Ne hagyj itt – nézett rám kérlelő szemekkel Haru.

-       Csak egy hónap! Addig kerítsetek valakit a helyemre.

-       Mikor indulsz? – Kérdezték full egyszerre.

-       Holnap reggel.

-       Te figyu, Colorado Amerikába van nem? Nem cink, hogy nem fogsz japánul beszélni senkivel? – kezdte meg aggódási sorozatát a maga szóhasználatával Taiga.

-       Tíz évet éltem odaát! Még mindig folyékonyan megy az angol! – Nyugtattam meg.

Plusz pár tucat kérdés után be is mentem a házunkba. Az előszobába lépve úgy gondoltam, feltétlen tudatnom kell mindenkivel, hogy hazatértem.

-       Megjöttem! Nekiállok pakolni! – Ledobtam a cipőmet, majd felrobogtam az emeletre, be a szobámba. Az utazótáskám már az ágyamon volt, rajta egy levéllel.

Szia Kicsim!

A húgod egy barátnőjénél van, apád dolgozik, én elmentem bevásárolni a vacsihoz, sietek haza!

Puszi: Anya

-       Nem tudta volna az előszobába rakni? – Morogtam.

Nekiálltam bepakolni. Már napokkal ezelőtt összeírtam listát, hogy mit kell vinnem.

Bepakoltam egy rakat trikót, még egy rakat pólót, három pulcsit, két melegítő nadrágot, négy térdgatyát, két úszógatyát (nem fecskét), az összes alsómat, amit a szekrényben találtam, egy pizsamának szolgáló elnyűtt póló és kényelmes pamutnadrág. Tornacsukába megyek, viszek papucsot, szandált meg kosaras cipőt. A neszesszerbe bekerült egy doboz tusfürdő, sampon, fogkefe, fogkrém, dezodor, fésű (kegyetlenül nézek ki felkelés után), kisolló (igen, kisolló, nemcsak a lányoknak nő a körmük, én meg utálom, ha hosszú a kezemen a körmöm, pontatlan lesz tőle a dobásom).

Egyéb fontos cuccok: úszósapka, úszószemüveg, kosárlabda, két könyv (minimum), telefon, telefontöltő, fülhallgató, fényképező, kispárna…

-       Hol a kispárnám?!

Miután felkutattam a házat a kispárnámért (kosárlabda formájú, csak nem gömb, hanem tortaforma, és nem tudok nélküle aludni), valaki hazaért.

-       Valaki, aki hazaértél, üdv itthon, nem láttad a kispárnám?! – üvöltöztem le az emeletről.

-       Itt van a nappaliban! – Ez… ez apa!

Boldogan rohantam le a lépcsőn, egyrészt mert megjött apa és már vagy két napja nem láttam, másrészt mert megtalálta a kispárnámat. Belegondolva reggel tévéztem. Fel sem tűnik, ha magammal viszem valahova, annyira hozzám van nőve.

-       Hello kölyök! – Széttárta karjait, én a lépcsőről vetődve ugrottam a nyakába. Nem, nem vagyok még ehhez elég öreg! Kölyök vagyok! – Pakolsz?

-       Ja. Már kész vagyok. Majdnem kész. A kispárnám kellett meg még össze kell raknom a gitáromat és akkor leszek kész.

-       Holnap később megyek be, ki tudlak vinni a reptérre.

-       Kösz – vigyorogtam.

-       Többiek?

-       Anya boltba, Ai egy barátnőjénél.

-       Megjöttem!

-       Az előbbi már itthon.

-       Felfedeztem – nevetett apa.

-       Sziasztok! Nekiállok a vacsinak, csupa japán kaját eszünk, hogy ne legyen hiányod Coloradóban Rin!

-       Kösz anya!

-       Kimegyünk dobálni? – Ajánlotta fel apa.

-       Aha, mindjárt jövök, csak összerakom a gitárom – indultam fel a lépcsőn.

-       Rin – szólt utánam apa.

-       Ha?

-       A kispárnád! – Dobta utánam.

Nevetve elkaptam. Felfutottam a lépcsőn, be a szobámba, a kispárnám még betettem az utazótáskába (Említettem már mekkora? Hatalmas!), a gitárt összecsomagoltam, a kosárlabdát kézhez vettem és visszamentem apához.

Vacsi után (valami isteni volt), beültem egy kád vízbe. A táborban úgyse lesz lehetőségem így lefürdeni. Ha lesz is, nem valami higiénikus úgy minimum ötven ember után beleülni ugyan abba a kádba. Ráz a hideg csak a gondolattól is!

Az éjszaka alig aludtam valamit. Nem akartam kivenni a kispárnámat a táskából, mert akkor még a végén itthon hagyom. Majd a gépen alszok.

-       Kész vagy? – Nyitott be a szobámba apa.

-       Kész – bólintottam.

-       Add azokat ide – mutatott a cuccomra. – Köszönj el a húgodtól.

Bólintottam, átmentem Ai szóbájába. Kómásan ült az ágy közepén.

Leültem mellé és megöleltem.

-       Vigyázz magadra – bújt hozzám.

-       Te is. Nehogy addig hozz haza valami pasit, amíg én nem vagyok itthon!

-       Igyekszek, de nagyon sokan vannak már a listán.

-       Legyenek nagyobbak az elvárásaid. Most pedig aludj.

-       Te meg érezd jól magad – ásította visszadőlve.

Az előszobában anya és apa már vártak.

-       Szia, Kicsim – ölelt magához anya. – Vigyázz magadra és érezd jól magad.

-       Meglesz.

Apa kinyitotta az ajtót és kilépett rajta. Én követtem volna. Volna.

-       Rin.

-       Anya, lekésem a gépet.

-       A jegyed, és egy kis pluszpénz, ha elfogyna valamid – nyomta a kezembe a jegyemet és a tárcámat.

-       Köszi – öleltem meg. Aztán kiléptem az ajtón, beszálltunk a kocsiba, és egyenest a reptérre mentünk.

A gépem negyedóra múlva indult.

-       Vigyázz magadra Kölyök – ölelt meg utoljára apa. Nem engedtek még el egyedül külföldre, de egyszer fel kell nőni nem? És most nem az ölelésekre, meg a kispárnára gondoltam.

A gépen ülve a felhőket bámultam, majd leragadtak a szemeim és elaludtam, az utolsó gondolatom ez volt: Colorado jövök!