Irány Colorado! - Szereplőbemutatás, bevezetés 2

Én Knob Miklós vagyok, de mivel szerintem nem illik hozzám ez a név, így csak Mikónak szólít mindenki. Az életévemet tekintve 19 éves vagyok, bár sokan mondják, hogy egy 5 éves gyerek érettebben viselkedik, mint én. Magyarországon élek, amit rendkívül szeretek. Hiszen itt mindig folyik az élet. Főleg Budapesten, ahol én lakok a barátaimmal egy nem mindennapi albérletben. Eszméletlen milyen nagy és otthonos, amit a barátaim hoztak össze. A falakat graffitivel díszítették, amik sokat dobtak a hangulatán. A családom Debrecenben él.  A múltamra egyáltalán nem vagyok büszke. Sok bajt és fájdalmat okoztam a barátaimnak és a családomnak. Sokáig drogoztam, amit azért kezdtem el, mert sokan bántottak a stílusom és az ízlésem miatt. 17 évesen lettem raszta. Majd utána jött a fültágító és az orr piercing, amiket a hétköznapi emberek nem igazán kedvelnek.  Mindezek ellenére nem bántam meg. Mindent azért csináltam, hogy amikor tükörbe nézek elégedett legyek önmagammal. Sajnos a cigiről még mindig nem tudtam lemondani, de már rajta vagyok az ügyön. A szüleim és a bátyám elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Ha őszinte szeretnék lenni, akkor azt mondanám, hogy aki most vagyok, azt csakis a bátyámnak köszönhetem. Ő volt az, aki elvitt engem minden egyes drog elvonó tanfolyamra. Ő volt az, aki megvédett az osztálytársaimmal szemben. Ő volt az, aki akkor is mellettem állt, amikor senki más. Ő volt az, aki megmentett az öngyilkosságtól. Ő a bátyám, akit tisztelek, becsülök és szeretek. Az öngyilkosságra visszatérve. Rossz és gyáva ötlet volt. Az igazság az, hogy átvertem a családom egy kamu betegséggel, hogy gyógyszerekhez juthassak. Emiatt még mindig szégyellem magam. 14 éves korom óta deszkázok, csupán hobbi szinten. Matematikában verhetetlen vagyok. Mindig kitűnőek a feladataim és mindig én vagyok a legjobb az osztályban. Senki sem nézné ki belőlem. Mindenki csak egy raszta, piercinges, rocker csávót lát bennem, akinek semmi köze az élethez és a tudáshoz. Esetlennek hisznek. Olyannak, aki nem tud megállni a saját lábán. Ezért megyek el egy táborba nyáron. Messze, egy teljesen más állam, más nyelv, más életvitel. Ez a hely Colorado. Ezzel az egésszel be akarom

bizonyítani, hogy megállok a saját lábamon. Van egy barátnőm is, akit Ani-nak (=Anita) hívnak. Sokan nem értik miért van velem. Az apja ki nem állhat. Azt hiszi, hogy én tettem olyanná a lányát, amilyen. Pedig nem. Amikor beköltözött hozzánk már ilyen stílusa és viselkedése volt. Én csak egyszerűen mellé álltam és segítettem neki beilleszkedni a budapesti nagyvilágba. Aztán egy kicsit összébb melegedtünk és ebből lett a mi szerelmünk. Ami remélem örökké fog tartani. A kedvenc bandám a Nirvana. Nagyon sokat hallgatta őket a bátyám még amikor alsós voltam és valahogy rám ragadt. Még régen, amikor ő 17 én pedig 13 évesek voltunk együtt ugráltunk az agyán Nirvanát hallgatva. Imádtam azokat a napokat, amikor esett az eső, hisz akkor vígan csinálhattuk ezt. Mindaddig, amíg anya fel nem szólt, hogy a plafon szeretné, ha a helyén maradna. Édesapám szakmáját tekintve ügyvéd, ezért nem volt sok ideje ránk még amikor otthon laktam, bár ez szerintem azóta sem változna meg. Viszont amikor otthon volt és nem volt munkája akkor sokat törődött velünk és láttam a szemében azt, hogy neki ez nagyon sok energiát ad. Anyukám cukrászként dolgozik, amit nagyon szeret. Én is élveztem, amikor tucatjával hordta haza a finomabbnál finomabb süteményeket. Na jó, ennyi szerintem elég volt a múltamról. Jöjjön a jelen, ami eléggé aktívan kezdődik. Hisz profin elaludtam és a telefonom csengésére ébredtem.

- Halló!? – veszem fel és szólok bele kómás hanggal.

- Szia, Mikó. Itt Zoli. Hallottam anyáéktól, hogy ma mész Coloradoba. Gondolom, kell egy fuvar a repülőtérre. Úgyis itt vagyok Budapesten, szívesen kiviszlek. – mély csend. – Elaludtál, mi?

- Hát, igen. De mentségemre legyen szólva, hogy nem szólt az ébresztőm. Viszont az a fuvar tényleg jól jönne. 10 perc múlva ide tudsz jönni a ház elé?

- Igen, ha nem lesz dugó.

- Oké, oké. Akkor lent várlak.

Gyorsan bepakoltam még a kint hagyott holmiaimat és elindultam, ki a szobámból egyenesen a nappali. Gondoltam elbúcsúzom még a többiektől.

- Sziasztok, skacok. Én léptem Coloradoba. Majd jövök. Addig nem szétcseszni a szobám. – ez után a megható beszédem után mindenki odajött egy nagy, közös ölelésre.

- Szia. Vigyázz magadra. Hiányozni fogsz. – jött oda külön Ani, szomorú szemekkel.

- Ani, ne csináld ezt. Tudod, hogy milyen nehezen hagylak itt, de apud miatt nem jöhetsz.

- Tudom, tudom…  - hajtogatta ezt, mindaddig, amíg én magamhoz nem húztam megölelni.

- Hiányozni fogsz. – motyogtam.

- Te is nekem.

Még egy búcsúcsók után fogtam magam és lementem Zolihoz. Az út túl rövid volt, így nem tudtunk sokat beszélni. De jó volt ez a kis idő is, hisz akármit is teszek a bátyám mindig hiányozni fog. A repülőtéren még volt fél órám felszállás előtt. Az alatt vettünk egy kávét és még többet beszélgettünk. Majd egy nehéz búcsú után felszálltam a gépre és reméltem, hogy sikerül elérni azt a célt, amit kitűztem magam elé. „Be kell bizonyítanom, hogy nem vagyok egy esetlen kisfiú.”