Irány Colorado! - Szereplőbemutatás, bevezetés 3

Lucy Fox

Tizenhét évesen két sportot szerettem meg a legjobban, életem során. Az egyik a lovaglás. Szeretem az állatokat, gyerekkorom óta rajongók értük. Míg más velem egykorúak az aranyos kölyökkutyákat, a bolyhos nyulakat és a karmoló, de cuki pofájú cicákat szerették, addig én a nagydarab, bár büdös, mégis szeretetreméltó lovakat vettem észre. A másik sportom a snowboardozás lenne. A havon siklani, érezni, ahogy a hideg csípi az arcom... Hihetetlen! Amikor csak az erdőben sétálok, túrázok vagy épp a kerítésen ülök és nézem a tájat, már akkor szabadabbnak érzem magam, mint egy benntöltött estén, amikor az ablakon át nézem az égen lévő csillagokat. A szabadban minden annyira más. Másabb a levegő, a környezet, az emberek természete, az állatok és növények illata.

Tudniillik, egy nő nem fecsegi ki a titkait és azt sem szereti, ha megkérdezik milyen magas/korú/testsúlyú. Annyit elárulhatok, hogy kerek egy méter, hetven centi magasságú egyed lennék, hosszú lábakkal, amik végén hát, eléggé jól áll a magassarkú és a tornacipő. (Valamint a csőfarmer.) A testsúlyom megfelelő, szeretek enni, nem tagadom. Rímet faragni szeretek, csak nem épp a titkaimon alapulva.

Nem szeretek sok információt kiadni magamról - sem a családomról, baráti körömről -, így annyit még had írjak le, hogy: egy hosszú kapcsolaton vagyok túl, szóval érzékeny lelkemet nem kell ápolgatni, sem megsebesíteni. Erős akaratú, független személy vagyok, aki csak azért tart legjobb barátnőjével egy nemzetközi táborba, ahol lesznek a világ minden tájáról fiatalok, akik beszélhetnek a franciától kezdve a japánig, mivel elveszítettem egy fogadást. (Ne gondoljatok bolondnak, minden melléknemű kifogás ellenére sem.) Egy olyan fogadást, amiről jobb nem tudni, mivel ezt csak mi, bolondok értjük, bármilyen különnemű egyed nem érthet egy árva szót sem belőle.

Egy figyelmeztetést jó figyelembe venni, mivel minden hölgynek egy becses kincse a hajkoronája, amit jobb nem bántani. Négy évembe(!) telt, mire ilyen hosszúra megnőtt (képen). Szóval jobb, ha táborozók vigyáztok, mert én, Lucy Fox, bolond barátnőjével együtt indul neki a tábornak, ahonnét remélem minden olló biztos helyre került!

Búcsú, tőlük

Egy nappal a tábor kezdődése előtt.

Épp a kedvenc lovamat, akivel gyerekkoromban nőttem fel, a hajnali órákban csutakoltam le, mivel tudom, hogy hiányozni fog, én is neki, a húgom nem fogja ápolni apán kívül és persze mert ettől tiszta és boldog lesz.

- Lucy! - hallottam meg apa hangját az istállón kívül. Tudni kell, nekünk, coloradói lakóknak nem villájuk van, csak egy sima családi házuk, verandával, emelettel, felkelő nappal, garázzsal és istállóval. És a körülvevő nagy hegyekkel a völgy körül.

Visszakiabáltam egy 'megyek!' szót, majd a vödörbe vágtam a kefét. Puszit leheltem lovam orrára, becsukva a karámba.

- Tessék? - mentem apám színe elé, beletúrva a hajamba.

Rám nézett, érdekes barna szemeivel, amik csak úgy csillogtak, majd megrázta a fejét.

- Egy, leveled érkezett. Kettő, nem kérdezek semmit tőled, a húgod felől érdeklődve, majd három, Victoria keres telefonon - mutatott a háta mögé a házra.

Bólintottam, majd fülig mosolyogva rohantam be a házba.

- Hi! - vettem fel a pultról a telefont.

Míg folyt a beszélgetés - inkább barátnőm részéről, akinek be nem állt a szája, mondjuk úgy, soha -, addig én a postát lapoztam át a kezemben, tartva a telefont a vállam és a fülem közt. Megtalálva a nevemre szóló borítékot, barátnőm szájából, akár a csapból a víz, úgy folyt a helyes pasikról szóló duma. „Helyes pasi egy mikor fog szembejönni velünk?” „Helyes pasi kettő a buszon fog ülni és pont akkor néz fel valami sportújságból, amikor mi felszállunk?” „Vagy helyes pasi három fogja a buszt vezetni?” Még mielőtt őrültebbnél őrültebb sztorikkal állt volna elő, leállítottam és felvilágosítottam arról, hogy nem „pasizni” megyünk, hanem táborozni. Mert mint minden táborozni készülő fiatal tudja, hogy egy a cél: szórakozni. Bármilyen nemű fogalomként foghatják fel egyesek ennek az értelmét, én ezt a szórakozást arra fordítanám, hogy együtt barkácsolunk, túrázunk, faházakban alszunk, csillagokat nézegetünk az esti órákban, elmegyünk mindenhová, még fürdeni is, ahol lehet egy kötélről belerugaszkodni a vízbe! Rendesen eltértem a valóságtól, de ez is egyik melléktulajdonságom.
Ameddig Victoria tovább fecsegett, félretettem a telefont, hogy kinyissam a levelet. Nem egy szerelmeslevélről volt szó, csak egy születésnapiról. Mivel hamarosan tizennyolc leszek, a távol élő nagyszüleim, akik valahol Európa közepén laknak, előre küldték a születésnapi ajándékomat, ami most egy borítéknyi pénz volt. És a bejárati ajtó előtt heverő doboz. Gondoltam, miszerint ha nem én, akkor a húgom fogja felbontani, mivel ő mindenkinek a csomagját szó nélkül felbontja, még ha nem is értékes tárgy hever benne. (Nem mintha a drága cuccokra utazna, csak a kötött pulcsikat nem szereti.) Kibontva újabb levéllel találkoztam, amiben az állt, miszerint apa mesélt nekik a táborról, ahová tartok. A nagyszülők is szülők, szóval kaptam tőlük mindenféle ruhát, amiket úgy szeretek kapni, meg úgy általánosságban pár apróságot. Noteszt, képeket, európai csokit... Meg amit a legjobban szeretek, az a kantár! A nagyszülők képesek néha olyan érdekes tárgyakkal előállni, amikre az embernek nincs is szüksége! De egy lónak annál inkább. Egyszer egy évben két alkalommal szokásuk ehhez hasonlókat küldeniük. Születés- és névnapkor. (Max. még karácsonykor, de arra másabb ajándékok vannak összegyűjtve.)
Visszatérve a csomaghoz. Széles mosolyra húzódott tőle a szám, éreztem, hogy boldog vagyok. Attól, hogy ajándékot kapok. Majd adok. Elmegyek egy olyan helyre, ahol sok új embert ismerhetek meg. Sok kultúrával és szokással találkozhatok, akár egy utazáson vagy fesztiválon. Maga a tábor is egyfajta utazás lesz. Megérte annyit készülni és tanulni az iskolában. A csomaggal az ölemben tértem vissza a konyhába, ahol hallatódott a kihangosított Victoria hangja. (Meg sem hallja, ha valaki a vonal végéről nem szól egy mukkot sem, úgyis magának beszél.) Még javában beszélt arról, hogy kikkel kerülhetünk egy faházba, amikor közbeszóltam:
- Sajnálom, Vick, de mennem kell.
Egy szusszanásnyi levegő után válaszolt:
- Rendben, még beszélünk, szia!
Miután letettem, a csomag tartalmának a kipakolására szenteltem magam. Időközben annyira elmerültem a tábori gondolataim között, hogy a húgom megjelenése már fel sem tűnt nekem. Csak a nagy kék szemei csillogása tűnt fel, amellyel annyira pásztás engem. (A francba abba, amiért ő tengerkék szempárt örökölt, míg én barnát.)
- Mit szeretnél? - kérdeztem meg tőle, mivel még egy jó ideig képes lett volna bámulni.
- Semmi, semmi - rázta meg a fejét, amitől copfba fogott haja ide-oda csapódott.
Őszintén megmondom, hogy ezek után következett a nagyja mindennek. A délelőtt lezajlásával jött a délután, vagyis a pakolás. Másnap korán kellett kelnem és én mint tudjuk, nem épp az elalvásomról vagyok híres. Ha tudom, hogy valami közeleg, egyszerűen izgulok, a gyomromban apró hangyák mászkálnak, csak gondolkodni tudok, miközben a szobám plafonját bámulom a vak sötétben... Már ha a vak sötétben képes voltam látni a plafont.
Szóval magára hagyva szeretett húgomat mentem a szobámba pakolni. Már azzal is eltelt tíz percnyi időm, hogy csak a kitárt ruhásszekrényemet néztem. Fogalmam sem volt, hogy mit pakoljak el. Mire lesz szükségem, mire nem lesz, mi fog hiányozni, mit nem fogok hiányolni stb. Két bőröndöt készítettem elő, a biztonság kedvéért ha esetleg túlzásba esnék. És rám várt az a délután, amit egymagam tölthettem el a szobámban, tudva, hogy másnap eltávozom itthonról, miközben nélkülem is zajlik az élet.

Mindketten tudtuk, hogy egymás nélkül nem fogjuk tudni kibírni hosszú ideig. Így megbeszéltük Vickkel, hogy egy film megnézéséig összeülünk nálam. Örült neki, hogy valami vígjátékot nézzünk meg. (Bár sokáig válogattunk a romantikusok között.) A választás valami pasisra esett, amiben vannak férfiak, akik a családjaikkal elutaznak valahova... Nagyfiúk! Ó, abból mindkét részt megnéztük végül, mivel volt elég pattogatott kukorica, amit élvezettel dobáltunk a tévének és egymásnak, ahelyett, hogy a szánkba tömtük volna. Volt egy kisebb érzelmi kitörésünk, miszerint mi történik velünk másnap. Nem találjuk meg egymást, egyikünk hányni fog, nem lesz hely a buszon... Gyorsan elhessegettünk ezeket a gondolatokat és inkább egymás csikizésével szórakoztattuk el egymást. (Meg kell hagyni, nagy hülyeség volt, mivel még most is fájnak az izmaim a sok nevetéstől...) Mivel Vick kicsivel érzékenyebb, mint én, így már apunak is meg kellett vigasztalnia. Biztosítottuk róla, hogy érte megyünk kocsival, együtt megyünk a buszhoz stb. Apunak mi így hárman voltunk a kislányai. (Plusz még két fiú, mivel barátnőm két fiútestvérrel rendelkezett.)
Miután Vick hazament, jobbnak láttam eltenni magam másnapra. Megújult erővel szeretnék kelni és be kell vallanom, hogy nekem a hajmosás nem egy-két mozdulat. (Csak azoknak, akiknek rövid vagy épp nem megmosott hajuk van.)
Fürdés után még átnéztem a holmim, mindent elraktam-e, minden megvan, semmit nem hagyok itthon, pulcsi, nadrág, kenceficék, sorolhatnám. Rá kellett hogy üljek az utazótáskámra, annyira megtömtem mindenfélével. Hajaj, hogyan fogom elbírni másnap, ha még hátizsákot is viszek?, gondoltam. Megvonva a vállaimat belezuhantam az ágyba, ami annyira fog hiányozni azalatt a táborozási idő alatt, hogy mélyen beszívtam illatát. Igaz, nem volt jó ötlet a pár napja kimosott ágyneműt szagolgatni, aminek mosópor illata volt, de azért mégiscsak van otthon-érzése. Mivel még nem voltam se fáradt, se álmos, átosontam a húgom szobájába jó éjt puszira. De nem találtam ott. A fürdő felé vettem az irányt, ahol ráleltem fogmosás közben. Az ajtófélfának dőlve néztem kamasz húgomat, aki kezdett felnőttesedni. Megváltozott a kerek arca, húsos kezei, apró lábai. Helyette úgy nézett ki, akár én, pubertás koromban. Csak neki más formájú orra van. Mivel a kezdettől fogva nem tetszett neki, ha bámulom az ajtóból, fogkefével a fogában mérgesen nézett rám, mint aki felnyársalni készülne a szemével. Egy „mit szeretnél?” pillantást lövellt felém, amire csak elmosolyodtam és odalépve hozzá megöleltem. Soha nem szerette az e fajta gesztusokat tőlem, sem az emberek közeledését, így nem volt furcsálló, hogy nem ölelt vissza. Sőt, örültem is inkább neki! Minél többet lenne velem, annál jobban hiányozna. De így... Bár fájó szívvel válok meg tőle, azért nem megyek messzire. Csak a szomszédba. (Oké, talán kicsit messzebb, de nem hagyom el az országot!)
Elhúzódtam tőle, mert már nem kapott levegőt. Kiöblítette a száját, míg én jót nevettem azon, milyen arcot vág. (Amolyan puffadt hörcsög, aki most szerezte meg a teljes napi táplálékmennyiségét.) Nem szerettem volna megvárni, míg az éjjeli krémet magára keni, így gyors puszit nyomtam a homlokára. És az arcára.
- Jó éjt - hagytam ott. Visszafordulva megvártam, míg nemtörődöm stílusban letörli a puszimat, majd kimentem.
- Jó éjt - hallottam a hangját, bár halkan. - És vigyázz magadra!
Fejemet csóválva mentem le apához, aki a hűtőben keresgélt. Vigyorogva támaszkodtam neki a pultnak, onnan belátva a szekrénybe. Gondoltam halat keres, amire jól rá is tapintottam. Nevetve segítettem neki kipakolni, ugyanis szerettem apával így eltölteni az estéimet.
- Kenyeret? - kérdezte, miután kimászott a hűtőből.
- Fogat mostam - válaszoltam, de nevettem, mert apa és a humora összetartoztak.
Egy kis ideig csöndben voltunk. Csak álltunk egymás mellett, a hal szagát érezve, a falióra kattogását hallgatva és az étkezőt éjjeli fényben látva. Emlékeimben máig él, ahogy ünnepekkor a család összegyűlt, szárnyast fogyasztva, ami az asztal közepén díszelgett. Gyerekek rohangálták körbe az asztalt, idősek nevettek a régi történeteken, amiket mi, kamaszok és felnőttek hallgattunk, miközben egymás mellett ültünk. Emlékszem anya süteményeire, amikben mindig segédkeztem neki. Mézeskalács díszítés és annak illata. Visszasírtam mindig a gyerekkorom, de most belegondolva, ebben az időszakban nem.
Apa meglökött a könyökével, hogy figyeljek rá, vagy hasonló. Apa beszélt hozzám, figyelmesen hallgattam. Csak olyasmit mesélt el, amiről én is tudtam, ismertem a szabályokat, amik a házon kívülre szóltak. Egy apa-lánya beszélgetésen önmagam lehettem és voltam. Mert tudtam, hogy apa az a személy az életemben, akinek mindig hálás leszek. És akinek a világon mindent köszönhettem.
Azon az estén mindenről beszélt. Közben a hal el is fogyott, kettőnk részéről.

Másnap hajnalban keltem. Hétfő volt, amit más esetben utálhattam volna, de akkor nem. Mivel a húgom éjjeli bagoly, így mindig későn fekszik le, későn is kel. Abba viszont nem gondoltam bele, hogyha én hajnalban elmegyek, akkor ő lent fog várni a konyhában, készen a búcsúzásra, amit szerintem tegnap éjjel megtettem az én szemszögemből. Viszont ő úgy gondolom nem. Lecipeltem a cuccaimat, aminek segítségében ő nem vállalkozott, ismertem annyira. Az étkezőasztalon heverő valamennyi ételt a hátizsákomba kezdtem pakolni, egy köszönést odaköhögve testvéremnek. Kakaót ivott, aminek egy része ottmaradt a „bajszán”, akár a kiscicáknak.
Elmerültem a gondolatmenetemben, amiből ő zökkentett ki egy öleléssel. Valami érzelgős dumára számítottam, de nem azt kaptam. Sokkal inkább anyai figyelmeztetést és aggódást, enyhe gyengédséggel fűszerezve. Kettőnk helyett is mindig játszotta a felnőttet, mintha ő nevelt volna fel. Kettőnk közül neki volt nehezebb dolga.
Azután a nővér-húg beszéd után hosszasan megöleltem és meghúztam a copfját. (Megérdemlés- és szeretettképp.) Az istállóba vettem utamat, miután a testvérem felajánlotta, hogy mindent bepakol a hátizsákomba. A lovak közt sétálva megálltam kedvencem mellett, akivel felnőttem. Nem aludt, várt rám. Beléptem hozzá a karámba, csendben, nehogy a többieket is felébresszem. Megsimogattam, üdvözöltem, ajándékképp kapott tőlem egy szép piros almát. Felhorkant és elmajszolta, miközben én vettem tőle egy elköszönést. Mivel így is érződött rólam a lószag, nem szerettem volna citromba is lépni. Sietősen elhagytam a pacikat, akiket annyira szerettem. A ház elé mentem, ahol apa kocsija állt, benne egy... alvó Victoriával. Mosolyogva néztem be az ablakon. Látva, ahogy a párnát magához szorítva alszik, valami álmon őrlődve, arra gondoltam az évek során mennyit változott kislánykorunk óta. Nem szántam többet két percnél erre a gondolkodásra, helyette kihordtam a csomagjaimat, amikben más nem segédkezett. Látva, hogy Vick két bőrönddel vág neki a tábornak, megkönnyebbültem. Azért kíváncsivá tett, más lányok miben érkeznek. Elhessegettem ezt a kérdést, mivel nem szerettem volna, ha a gyomrom reggeli előtt görcsbe rándul. (Gondoltam az út során megreggelizek, mivel barátnőm az igazak álmát aludva fel nem kelne kajálni.)
Gyors összecsomagoltam pár almát, meg a reggelinket, majd beültem az anyósülésre. Húgom a verandáról figyelt. (Már korábban elbúcsúzott Vicktől, aki szerintem nem is tudta kivel beszél, mivel félálomban lehetett.) Mellette apa száguldott ki, kinyitva a kocsiajtót, elköszönve tőle. Bepattant mellém és beindította a kocsit. Talán egy fél órával korábban kelhetett nálam, hogy elhozza Vicket és minden mást elintézzen. Hátranézett a barátnőmre, aki úgy foglalta el a teljes hátsóülést, akár egy mókus az odúját. Rám mosolygott és a kezembe nyújtott valamit. Az a boríték hevert a tenyeremben, amit a nagyszüleim küldtek. Majdnem elfelejtettem elrakni a pultról. Megölelve apát elraktam a pénzt, amire ha nem is lesz szükségem, jó ha van/lesz nálam.
És végre valahára elindultunk a buszpályaudvarra, ahol várt mindenki más.