Irány Colorado! - 1.fejezet

Sziasztok, megjött az első rész! Remélem tetszeni fog, jó szórakozást hozzá!

Első nap

~Rin~

-           Hűha –tátottam a számat, amikor kiléptem a buszból (amivel úgy mellékesen kijöttek értünk a reptérre).

Hatalmas a hely. Hegyek veszik körbe az egész tábort, a házakat az oldalukon építették, felfelé a dombon. A fák között vizet láttam csillanni, szóval van itt egy tó is. Remélem lesz lehetőségem úszni benne. Mindenféle sportpálya, tenisz, foci, amerikai foci (van egyáltalán a kettő közt különbség?), baseball és a legfontosabb: kosár! Pár ping-pong asztal is volt felállítva. A nagy faház előtt (ami valószínűleg az ebédlő lesz), egy hatalmas tér, itt volt a zászlórúd és egy kövekből rakott nagy kör, szóval itt lesz a tábortűz. Tisztára, mint a filmekben!

A következő pillanatban éles sípolás töltötte be a völgyet. Próbálgatják a hangosbemondót.

-           Figyelem kedves táborozók! Mindenki jöjjön a Nagy Faházhoz, itt tudhatjátok meg a házfelosztást, és majd egyéb dolgokat is.

Ez aztán tartalmas közlemény volt. Most akkor csak a faház elé kell menni, vagy be?

-           Szia, gyorsan ideértél!

A hang irányába pördültem, próbáltam senkit nem leverni az utazótáskámmal, tekintettel arra, hogy a hozzám leg közelebb álló személy, az előző nő, aki megszólított.

-         Jó napot.

Velem egy magas, szőke hajú, barna szemű, fiatal hölgy volt.

-           Ó, nyugodtan tegezz, nem sokkal vagyok idősebb nálad. A táborvezető lánya vagyok, és így asszisztense is. A nevem Maria! – Végig mosolygott. Nem az erőltetett fajtával, akit a szülője csak úgy befogott, azzal, amikor ő vállalta, és élvezettel végzi a dolgát.

-           Takemura Rin vagyok.

Hamarosan megtelt a tér táborozókkal.

A Nagy Faház verandáján egy ősz hajú, magas nő jelent meg. Maria átverekedte magát a táborozókon és ő is fellépett a verandára. Váltottak pár szót, majd az előbbi nő a szájához emelt egy hangosbemondót, és nekikezdett:

-           Figyelem táborozók! Mrs.Cloud vagyok, a táborvezető. Ő itt a lányom, Maria Cloud. Ő az én fő asszisztensem. Egyenlőre csak mi és a konyhások hölgyek tartózkodunk a táborban, mint felnőttek, szóval, ha szükségetek van valamire, minket keressetek -  mutatott magára, majd a lányára. – A többi felnőtt estére érkezik. Ebből kifolyólag ma még nem lesznek foglalkozások, de természetesen mindenki elfoglalhatja magát. Kérek mindenkit, hogy a tavat egyelőre ne vegyétek használatba, majd holnaptól. Pár alapvető szabály: Takarodó este tíz, villanyoltás éjfélkor. Tudom, hogy ti már nem vagytok annyira gyerekek, de ha takarodó után fiút találok a lányoknál, vagy fordítva, akkor az illetők repülnek a táborból. Nem kufircolni jöttetek ide, ezt tartsátok észben! Reggeli ébresztő nincs, mindenki akkor kel, amikor akar, de reggelire lehetőség csak kilenc és tíz óra között. Ebéd déltől egy óráig, vacsora este hét és nyolc között. Az aznapi és a másnapi programokat a hirdetőtáblán találjátok. Konfliktusokat kerüljünk, nem akarok verekedést. És akkor azt hiszem mindent elmondtam, amivel kezdeni akartam. Következik a szobafelosztás. Két fő per ház. Kezdjük a lányokkal.

Sorolták a neveket, már a harminc valahányas háznál tartottak, amikor olyan nevet mondtam, ami valahogy nem illett a többi közé.

-           … és Takemura Rin.

-           Elnézést! – Emeltem fel egyből a kezemet.

-           Tessék?

-           Én vagyok Takemura Rin. És fiú vagyok.

-           Úgy értesültünk, hogy a Rin női név.

-           Teljes néven Rintaro. Rinként iratkoztam fel, mert mindenki így hív.

-         Öhm - lapozgatta lázasan a névsort. – Maradj itt, és majd a végén keresünk egy másik házat.

-         Rendben – vontam vállat.

Beletelt fél órába, míg mindenki elfogyott. Száz faház telt meg, szóval kétszázan vagyunk a táborban, plusz a felnőttek.

-         Gyere Rin, keresünk neked új lakótársat – állt meg felettem Maria.

Felálltam a veranda széléről, felkapkodtam a cuccaimat és elindultunk.

-         Segítsek vinni valamit?

-         Nem köszi, egyedül is megy.

-         Mióta gitározol?

-         Tíz éves koromban kezdtem tanulni.

-         Játszol majd a tábortűz mellett?

-         Kérésre természetesen.

Elmosolyodott.

-           Itt is vagyunk – mutatott a 85-ös számot viselő faházra. – Aki egyébként a szobatársa lett volna, nem jelent meg, így megkapod a helyét. Nekem mennem kell, majd találkozunk. Szia! – Intett és elfutott.

Szimpatikus lány.

Fellépkedtem a három lépcsőfokon. A bejárat előtt -, mint az összes többi háznál - veranda van. Csak a szúnyogháló volt becsukva, az ajtó befelé nyílt, és tárva nyitva állt.

Kettőt koppintottam az ajtófélfára és beléptem.

Leendő szobatársam felém kapta a fejét. Raszta tincsei csak úgy szálltak körülötte. Fültágítót és orrpiercinget is viselt.

-         Cső – köszönt egyszerűen.

-         Heló.

Az ágyak az ajtóra merőleges falak mentén voltak elhelyezve. Közöttük két nagyobb szekrény, végükben egy-egy láda, az ajtó két oldalán egy-egy íróasztal. A bejárattal szembeni falon kívül mindegyiken ablakok sorakoztak, így világossá téve a szobát.

Lepakoltam a szabadon hagyott ágyra, majd felé fordultam.

-         Takemura Rin vagyok.

-         Tudom, téged osztottak be egy csaj mellé. Knob Mikó.

-         Honnan jöttél?

-         Magyarország. Te?

-         Japán… Kimegyek a pályára kosarazni, nem jössz?

-         Nem kosarazok.

-         Oké… Akkor, szia…

Kikaptam a táskám tetejéből a kosárlabdám és már indultam is.

Elég tartózkodó ez a Mikó. Remélem, ez csak az új dolgok miatt van.

-         Hé, Vörös!

A „Hé, Vörös!” általában nekem szól, ezért hátrafordultam a hang irányába. Négy srác tartott felém. A barna bőrű intett.

-         Kosarazni mész? – Bólintottam. – Csatlakozhatunk?

-         Naná! Egyedül nem buli!

-           Chad vagyok – csevegett még mindig a barna bőrű. Sötétbarna, bongyor haját hajgumival fogta hátra. Sötétbarna, már-már fekete nevető szemekkel nézett rám. Terepszínű térdnadrágot, zöld trikót és fekete kosaras cipőt viselt.

-           Cole – döntötte oldalra vigyorogva a fejét, a második legmagasabb Chad után. Szőke haja pár centi hosszú volt, kicsit belógott a kék szemei elé. Már értem miért mosolyog. Ilyen kinézettel neki élvezet ez a tábor. Ő világoskék farmert viselt, aminek szárát feltűrte fél vádlijáig, ehhez fehér V nyakú pólót és égkék kosaras cipőt húzott.

-           Adam – a fekete hajú srác egy magas volt velem. Kezét zsebre vágta, világosbarna szemeivel az eget kémlelte. Átlagos volt a többiekhez képest. Haját egyszerűen felzselézte, ahogy manapság a fiatalok többsége teszi. Bő fekete pólót, fekete térdnadrágot, és fekete kosaras cipőt viselt. Leküzdöttem a vágyat, hogy megkérdezzem nincs-e melege. Van vagy harminc fok!

-           Alan – mondta a legalacsonyabb. Gesztenyebarna haját piros csatokkal tűzte oldalra, jobb fülében kis fekete dobókockát hordott. Nagy zöld szemei az arcomat kémlelték. Drapp zsebes térdnadrág volt rajta. Fehér kosaras cipője már nem volt fehér. Piros, rövid ujjú ingét szétgombolta, ezzel láthatóvá téve „I <3 Colorado!” feliratú pólóját. Felnevettem a felirat olvasása után. – Végre! Látjátok? – Nézett a másik háromra, és rám mutatott. – Valaki érti a viccet!

Nem a felirat tartalma volt vicces. Cifra betűtípussal írták, vörös „karcsúsított” szív jelezte a love szót, és nem csak a szív, hanem maga a póló is karcsúsított volt. Na, most vagy nem jött rá, vagy direkt vett fel női pólót.

Letöröltem nevetéstől kicsordult könnyeimet és felegyenesedtem.

-         Rin vagyok.

-           Téged osztottak be egy lány mellé? Ember! Én a helyedben nem szóltam volna! – Csapott a vállamra Alan. Kicsi a bors, de erős. Tökéletesen illik rá.

-         Szóval ezzel leszek híres a táborban?

-         Úgy látszik – bólintott Chad. – Nem megyünk? A végén még elfoglalják a pályát.

-         Futás! – Iramodott neki Cole otthagyva minket. – Majd gyertek, én addig lefoglalom a helyet!

-         Azóta se látták – viccelődött Alan, mire felnevettünk.  Adam kivételével.

-         Ez most vicces volt, nevess már! – Bökte oldalba Chad.

-         Haha…

-         Ez aztán meggyőző volt.

-         Nevetek, ha viccesnek találom a dolgot – indult a szőke után.

-         Kínszenvedés lesz ez a nyár, ha nem törik meg nála a jég – sóhajtotta a barna.

-         Szobatársad?

-         Ja.

-         Szerintem Mikó mellé kellett volna rakni. Hasonlítanak.

-         Mi az a Mikó?

-           A szobatársam. Beszélgettünk két percet, az alatt az idő alatt egy szót mondott ki anélkül, hogy kérdeztem volna.

-           Mégpedig? – Szállt be Chad is a beszélgetésbe.

-           „Cső”.

-           Tartalmas. Na, gyertek! – Karolt a nyakukba és a pálya felé vezetett minket.

-           Passzold! – Integetett Cole, amikor közelebb értünk a pályához. Odadobtam neki a labdát, ő pedig azonnal kosárra dobott. Hárompontos, csont nélkül.

-           Szép volt!

-           Kösz Rin! Chad! – Passzolta át a labdát.

A barna bőrű fiú párat pattogtatott maga mellett, majd elindult a palánk felé és zsákolt.

-         Le fogod szedni a gyűrűt! Szállj már le!

-         Olyan ünneprontó vagy Adam. Lássuk, te mit tudsz.

A mellkasa előtt elkapta a labdát, majd mereven bámulta.

-         Ööö… Most mi van? – Kérdeztem suttogva Alnatől.

-         Nem tudom.

-         Adam, valami baj van? – Tette fel végül a kérdést Chad.

-           A műtétem óta nem kosaraztam. Mi van, ha megint történik valami? Ha rosszul érek földet az ugrás után. Ha a térdem újra megsérül, fel kell hagynom a kosarazással…

Elszörnyedve néztük, ahogy mindezt kimondja. Ránk emelte világosbarna szemeit, majd elvigyorodott.

-         Na, ha valami vicces, akkor ez az! Látnátok a képeket!

-         Hülye! Ilyennel miért viccelődsz? – Csapta fejbe Cole.

-           Csak a fele volt vicc. Tényleg volt műtétem, és ha sérül a térdem, akkor egy jó ideig nem játszhatok majd.

-           Szóval a rosszabbik része pont nem volt vicc.

-           Ugyan Rin! Azóta rengeteg meccset lejátszottam minden probléma nélkül. Én nem kell felhagynom vele, csak részt kell vennem a rehabilitáción, meg pár műtéten, és kész.

De jó neki. Én már csak ezekbe belegondolva is rosszul vagyok.

-           Na, jól van, kiszórakoztad magad, most már mutasd, mit tudsz!

Adam egyszerűen felugrott és a kosárba dobta a labdát.

-         Csak meccseken erőltetem meg magam – villantott egy mosolyt. – Te jössz Alan.

Alan szintén egy hárompontost mutatott be, majd nekem passzolta a labdát.

-         Gyerünk Rin!

A palánk felé futottam és zsákoltam. Felszedtem a labdát, majd a többiek felé fordultam.

-         Fú, még nem láttam élőben ilyen alacsony embert zsákolni! – Ámuldozott Chad.

-         Nem vagyok alacsony! A 177 centi nem alacsony, te vagy túl magas!

-         Ne egyél meg na! – Emelte maga elé védekezően a kezeit.

-           Fiúk! Azt skubizzátok! – Bökött fejével Cole a kavicsos út felé.  Pontosabban két lány felé. – Hé, lányok! – Szólt oda nekik, de ők nem néztek rá, beszélgettek tovább. Majd füttyentett. – Hé, hosszú lábú cicababa!

A lány megfordult. Ha pillantással ölni lehetne, Cole már alulró, szagolná az ibolyát.

-         Tessék? – meredt rá egyre feljebb szaladó szemöldökkel.

-         Na, végre, hogy figyelsz!

-         Cole, ha nem akarod megveretni magad, akkor most maradsz csöndbe.

-         Nem jöttök játszani egy kicsit?

-         Nem – felelte a „cicababa”.

-         De miért? Jó lesz! Visszafogjuk magunkat!

Cole sem normális.

A lány az útról dühösen odatrappolt hozzánk, és levert egyet a szőke srácnak. Akkorát, hogy az hátraesett tőle. Mind a hatan (a lány barátnőjével együtt) meglepve álltunk, Cole esetében ültünk.

A barna haja (ami egyébként copfba volt kötve, de így is a háta közepéig ért) csak úgy szállt körülötte, amikor megfordulté s visszavonult barátnőjéhez.

Utánuk bámultam. Nem láttam még ilyen határozott, erős akaratú nőt. Kivéve anyát, amikor Ai nem akarja megenni a zöldséget.

-         Nem vagy normális! Látszik, hogy szőke vagy! – Szidta Adam.

-         Azért jól vagy? – Húzta fel a földről Chad.

-         Megmaradok. Nem értem min húzta fel magát.

-         Te tényleg hülye vagy – engedte el Chad, ezzel a szőke visszazuhant a földre.

-         Most miért?

-         Ilyet mondasz egy lánynak, és nem érted min bukik ki? – Szálltam be én is a szidásba.

-           Leegyszerűsítve azt a sokat, amin kiakadhatott: molesztáltad – szólalt meg az eset óta először Alan.

-           Én?

-           Nem, az a raszta ott – mutatott Adam a távolba. Pontosabban Mikóra, de ez nem a legmegfelelőbb alkalom volt, hogy vele foglalkozzak, szóval visszafordultam.

-           „Nem jöttök játszani egy kicsit? Jó lesz, visszafogjuk magunkat.” Ez molesztálás ember! – Rángatta meg a vállánál fogva Chad.

-           Én a kosárra gondoltam.

-           Mi van? – Akadtunk ki egy rövidke kis hatásszünet után mind hárman.

-           Akkor mondjuk, tedd hozzá, hogy nem jöttök egy kicsit kosarat játszani, vagy mit t’om én! Agyilag fogyatékos! – Fogta a fejét Adam.

Újra az út felé pillantottam. Mikó minket nézett. Amikor észrevette, hogy én is nézem őt zavartam félrekapta a fejét.

-         Hé, Mikó! – Intettem felé.

-         A „cső” gyerek?

-         Ja.

-         Mi az? – Lépkedett oda hozzánk.

-           Nem állsz be? Úgy tudunk rendesen játszani – emeltem fel a labdát -, nem lesz fölényben egyik csapat sem.

-         Nem kosarazok.

-         Ne csináld már! Állj be! – Kérte Alan is.

-         Nem tudok kosarazni, szóval nem.

-         Megtanítunk! Egyszerű! – Villanyozódott fel Chad is.

-         Nem, én tényleg.

-         Benne van! – karoltam a nyakába lerántva az én szintemre, ugyanis úgy fél fejjel magasabb nálam.

-         Mi?!

-         Kezdjük! – Ugrott fel Cole.

-           Nem jó Mikó! – Vettem fel a labdát, ami már sokadszorra elkerülte a hálót. - Ne hozzávágd a palánkhoz! Úgy persze, hogy visszapattan! Boltívesen dobd! – Rajzoltam félkört a levegőbe. – Így!

Finoman eldobtam a labdát, az a kosárban landolt.

-         Próbáld meg.

Sóhajtva elvette a labdát, majd ugrás nélkül eldobta, ívesen, ahogy mutattam. Betalált.

-         Szép! Fejlődsz! – Dicsértem meg.

-         Holnapi meccsen már játszhatsz is! – Verte hátba Chad.

-         Na ne vigyük túlzásba – emelte fel mutatóujját a raszta.

-         Cole. Cole – integetett Adam Cole szemei előtt. – Van otthon valaki abban a szőke fejedben?

-         Te nagyon szereted szidni az embereket – léptem mellé.

-         Pont az én méretem – meredt a távolba szőke társunk.

-           Pontosan mi is? – Kérdezte fura arcot vágva Chad, mire Mikó, majd ő is röhögtek és pacsiztak. Ha valamit, akkor két perverz gondolatú csávó boldogság nyilvánítását nem lehet nevetésnek hívni.

-           Olyan szép hosszúak a lábai, és a haja is…

-           Ééés kicsordul az orra vére, van valakinél zsepi? – Néztem körbe.

Cole ijedten az orrához kapott.

-         Viccelek.

Kijelentésemre újra a távolba meredt. Már engem is érdekelt, hogy valójában kit is nézünk. Tekintetemmel követtem az övét. Az előbbi lányt figyelte. Barátnőjével egy padon ült és beszélgettek.

-         Rin, te japán vagy ugye? – Kérdezte hirtelen.

-         Igen, miért?

-         Hogy mondják japánul azt, hogy aranyos?

Furcsálltam a kérdést, de azért válaszoltam.

-         Kawaii.

-         Na, ő olyan kis kawaii!

-         Ezt azért ne mondogasd, amikor ő is hallja.

-         Miért? Ha egyszer az!

-           A húgom tizenhat. Gyűlöli, ha valami, ami vele kapcsolatos aranyos. Nem hiszem, hogy nála ez másképp lenne, de felőlem próbálkozz csak. Majd megint kapsz egy pofont, vagy nem.

-           És az az ütés! – tenyerét az arcára tapasztotta és sóhajtott. – Olyan erőszakos!

-           Na, ez innentől felnőtt tartalom! Ki múlt ez tizennyolc? – Emelte fel fél kezét Mikó.

-           Hahó, mindenki! Fél óra múlva vacsora! Kezdjétek összeszedni magatokat! – Hallottuk Maria hangját a hangszórókon keresztül.

-           Menjünk – intettem.

-           Tényleg, te ismered a vezető lányát! Mi van köztetek? – Vigyorodott el a nyakamba karolva Mikó.

-           Semmi, mi lenne? Reggel óta ismerem, ő mutatta meg a póthelyem.

-           Ehhe, persze – vigyorgott Chad is.

-           Nem kell elhinni!

-           Nem is hisszük! – Vágták rá kórusba.

Kicsit megkésve értünk be a Nagy Faházba, mert valaki (Cole) le akart zuhanyozni vacsora előtt, mi meg voltunk olyan kedvesek, és megvártuk. A konyhaablakhoz mentünk, és megnéztük a mai kaját. Spagetti.

-         Szép, jó estét! – Nézett be a kis ablakon Alan.

-         Sziasztok, gyerekek – jött oda egy konyhás néni. – Ki mennyit kér a spagettiből?

Miután mindenki megkapta a maga adagját leülni készültünk.

-         Mikó, jössz?

-         Nagyon vicces! – Mordult rám, én értetlenül néztem vissza.

-         Ja, bocs, te nem érted az anyanyelvem humorát – vakargatta a tarkóját, fél kezében tartva a tálcát.

-         Láttál valakit?

-         Senki különöset. Menjünk.

Elindultunk az „asztalunkhoz”, de megláttam valakit.

-         Mindjárt megyek én is Mikó.

A raszta hátrafordult, bólintott, majd odament a többiekhez, én pedig két másik személy felé vettem az irányt.

-         Sziasztok – álltam meg a két lány asztala mellett.

-         Már megint te? – Nézett rám szúrós szemmel a délutáni lány.

-         Ezt úgy mondod, mintha én ártottam volna neked – sóhajtottam.

-         Gondolom jöttél fényezni a haverod.

-         Nem, igazából mindenkinek úgy jöttek le a mondatai, mint neked, csak ő gondoltam másképp.

-         Igazán?

-         Persze nem akarom védeni! – Emeltem fel védekezőn a szabad kezem. – Amúgy Rin vagyok.

-         Lucy. Ő a barátnőm Victoria.

-           Örülök a találkozásnak, és nem haragszunk ám a haverod miatt, amúgy hogy is hívják? – Hadarta Victoria.

-           Cole.

-           Te pedig Rin vagy ugye? Nem ülsz le hozzánk?

-           Victoria! – Szólt rá élesen Lucy.

-           Úgy látom, nem örülnének nekem – nevettem. – Talán majd máskor, de azért köszönöm. Majd még találkozunk, sziasztok.

Visszamentem a srácokhoz, és leültem közéjük.

-         Csajozunk, csajozunk? Már Maria sem elég neked?

-         Csak tisztáztam a helyzeted, nagyon szívesen – bólintottam Cole-nak.

-         Ééés?

-         Mit „ééés”?

-         Volt ott még valami!

-         Megkértek, hogy üljek le hozzájuk.

-         És te nem ültél le?! – Háborodott fel egyszerre mindegyikük.

-         Nem. Nem is ismerem őket, inkább visszajöttem hozzátok.

-         Pont megismerhetted volna őket! – Csapott az asztalra a szőke.

-         Szerintem más van a dologban – bölcselkedett Chad.

-         Na?

-         Rin. Őszintén válaszolj a kérdésemre.

-         Jól van – bólintottam.

-         Rin, te… meleg vagy?

-         Mi van?! – Kaptuk fel a vizet Mikóval.

-         Nem vagyok meleg!

Lehet, hogy kicsit hangosra sikeredett, mert páran felénk fordultak.

-         Fú, megnyugodtam. Akkor nem kell tartanom tőle, hogy rám mászol éjszaka.

-         Nem vagy az ízlésem, bocs raszta – vigyorogtam rá.

-         Akkor más van a dolog mögött… Hmm… Nem tudom! Miért nem ültél le két jó nőhöz?!

-           Őszintén, kicsit tartok tőle, hogy Lucy másképp fogja fel az én mondataimat is, és esetleg átnyúl az asztalon.

-           Röviden félsz egy lánytól – zárta rövidre Adam.

-           Nem, és kifejezetten Lucytól tartok.

-           Egy kutya!

-           Azért annyira nem – dörzsölgette arcát Cole. – Ütött meg engem már más lány is, de egyik se fájt ennyire.

-           Túljátszod a szereped – fonta össze karjait Alan, aki előtt már üres volt a tányér.

-           Tudjátok mit? Együnk – legyintettem.

Kaja után visszamentünk a szobáinkba.

-         Én elmegyek zuhanyozni. – szóltam oda Mikónak, de ő csak a fejét rázta a fülében dübörgő zenére.

Mellé léptem és kirántottam egyik füléből a fülhallgatót.

-         Na!

-         Mondom, elmegyek zuhanyozni.

-         És ez engem, mit érdekel?

-           Te bajod lesz, ha valaki bejön és egy őrjöngő rasztát talál a szobában. Lehet, azt hiszik, beszabadult egy vadállat a táborba és hozzák az altatólövedéket.

-         Nagyon vicces.

A táborban öt faházanként van egy négy főre szabott fürdő, ennek fele lány, fele fiú rész. A mi házunk mellett pont van egy, ami valamilyen szempontból jó, valamilyenből rossz. A szempontokat mindenki állítsa fel maga.

Jó érzés volt beállni a zuhany alá ez után a hosszú nap után. A mosdó feletti tükörbe nézve alig ismertem magamra. A víztől hajam a koponyámra simult, szemeim táskásak voltak, arcom fehér. A törölközőmmel jól megdörzsöltem a fejem. Kicsit segített. Nem sokat, éppen annyit, hogy a hajam nem lapult le.

Visszamentem a házunkba. Mikó az ágyán feküdt, amint meglátott hatalmas vigyor jelent meg az arcán.

-         Segítség, egy szörny!

-         Nagyon vicces!

Az ágyamhoz léptem, előkotortam a kispárnámat az utazótáskából. Ezután szabaddá tettem az ágyat (lepakoltam az utazótáskám, meg a hátizsákom róla) és elheveredtem rajta.

-         Ember, hány éves vagy, kispárna?

-         Ember, hány éves vagy, ennyire hiányzik a barátnőd? – Mutattam az asztalán lévő képre.

-         Honnan tudtad, hogy a barátnőm, és nem a húgom.

-         Mert akkor nem így nézne ki, mint te. A húgok mindig próbálnak jobbak, lenni a bátyjuknál.

-         Honnan tudod?

-         Van egy húgom – nevettem el magam.

-         És milyen?

-           Személyiségre olyan, mint én. Sokat veszekszünk, valamikor hetekig egy dolgon, a végére már nem is emlékszünk mi volt a kiváltó ok. Egymást szidhatjuk, de másnak eszébe ne jusson beszólni akármelyikünknek, mert akkor a másik nekiáll balhézni. Érdekes a kapcsolatunk.

-           Hát az.

-           És a te barátnőd?

-           Aranyos és szeretem.

-           Ennyi?

-           Nem adok rá esélyt, hogy lecsapd a kezemről.

-           Honnan veszed, hogy lecsapnám a kezedről? Miből gondolod, hogy nincs nekem is barátnőm?

-           Látszik rajtod.

-           Na, kösz – húztam el a számat. – És neked van testvéred?

-           Egy bátyám.

-           Mindig akartam egy idősebb testvért. És ő milyen?

-           Mindig segít, ha bajban vagyok. Mellettem áll. Nála jobb bátyót nem is kívánhatnák. te ilyen vagy a húgodnak?

-           Remélem.

Még sokat beszélgettünk, majd valamelyikünk elaludt. Nem tudom, hogy előbb én, vagy Mikó, de abbamaradt a beszélgetés, és már csak szuszogás hallatszott.